Pásztor: mesterség és életforma
A pásztor foglalkozás ősi állattartó mesterség, de életforma is. Kezdete az idők homályába vész, valószínűleg már a vadállatok háziasításával egy időben alakult ki, és szinte minden kultúrában fellelhető. Mivel az ősmagyarok alapvetően állattartásból és pásztorkodásból éltek, a különböző állatfajok pásztorainak más-más nevet adtak. Tájtól függően és az életkörülményeknek megfelelően lassan kialakult ezek közt az emberek közt egy sajátságos hierarchia, melyet szokásként vittek tovább íratlan törvényeikben.
Borítóképen: Vonúló nyájajuhász Hermann Ottó A magyar pásztorok nyelvkincse – 1914
Már Árpád előtt juhtartók voltak a magyarok. A juh volt ugyanis az a háziállat, amely maradéktalanul kielégítette a nomád népek legelemibb szükségleteit (tej, hús, faggyú, bőr, prémek, gyapjú stb.), és kísérni tudta őket vándorlásaikban.
Nagyobb számú juhállomány és aránylag fejlett juhtartás nélkül eleink akkori életmódja elképzelhetetlen.
Már ekkor is létezett szarvasmarha tartás, de még nem ez volt a meghatározó. Ugyanakkor a gazdálkodás fejlődésével együtt fejlődésével az akkori állattartás egyik legjelentősebb ágazatává válik.
A tatárjárás mind a szarvasmarha-, mind a kecske- és juhállományt sújtotta. A juhtartás fejlődését a honfoglalástól kezdve az állatfaj sokoldalú hasznosítása (tej, hús, gyapjú stb.) tette lehetővé.
A Magyar Királyságban a szarvasmarhatartás erőteljes fejlődése az élőmarha kivitele nyugat felé, már az 1300-as évek végén elkezdődött. Fénykorát az 1500-as évek elejétől éli.
A mohácsi csata után a magyar szilaj fajtájú marhák és hazánk húsbőségének híre messze földre eljut, amit elsősorban a kereskedelem használ ki, és óriási vagyonoknak veti meg az alapját.
Így alakul ki az ún. tőzsérkedés, ami a szarvasmarha-, juh- és sertéskereskedelmet foglalja magába. A tőzsérek (állatkereskedő) a szarvasmarhát tartó vidékeken vásárolják fel a szarvasmarhákat. Azokat lábon hajtották külföldre.
Számos út vezet Magyarországon, Ausztrián, Stájerországon, Tirolon, Szlavónián, Velencén át, amelyeken szarvasmarhákat terelik. Volt olyan év, hogy csupán a bécsi úton 80 000 marhát hajtottak ki Németországba.
Ezzel párhuzamosan alakult ki a 15-16. században egy új társadalmi réteg, a hajdúk.
A szarvasmarha és juhtenyésztés elsősorban az Alföldön virágzott. A török hódoltság idején a juhágazat virágzott, lévén a törökök muszlimok és a juhhús volt fő táplálékuk.
A szarvasmarha és juhtenyésztés alapjait a 18-19. századig a pásztorok rakták le. Ösztönösen, tapasztalati úton alakították ki a magyar szürke szarvasmarha és a racka juh fajtát.
Így elmondható, hogy az avatott kéz nemcsak az állattartás, hanem az állattenyésztés sikerének is legfőbb záloga.
A pásztortársadalomban fönnáll egy belső tagozódás. Ez koronként és térségenként eltérő módon és többféle rendezőelv szerint alakult ki:
- gulyás – azaz marhapásztor, a gulya őrzője
- csikós – „lópásztor”, a ménes legeltetője, őrzője
- juhász – juhpásztor, a juhnyáj őrzője
- kondás, kanász – disznópásztor, a konda vagy falka őrzője – előbbi minden este hazahajtotta, utóbbi kint teleltette a disznókat, azaz ridegen tartotta
- csordás és a csürhés – az istállóban tartott, csak napközben kihajtott négylábú állatok őrzője
A szárnyasok őrzésével többnyire gyerekeket bíztak meg, így mindenütt a rangsor végére kerültek, ezek közül a libapásztor, a ludas említhető meg.
A fontossági elsőbbségért mindig nagy verseny folyt a csikós és a gulyás között. Egyes tájakon (Nagykunság, Hortobágy) a csikós vezette a pásztorrangsor elejét, másutt (Nyírség, Bodrogköz), ahol kevesebb volt a csikós, a gulyás állt az élen. Érdekes kivétel, hogy a Bakonyban és Somogyban – és általában a Dunántúlon – a rangsort a kanász, később (a 20. században) a juhász vezette.
Ez a foglalkozási, mondhatnánk szakmák közötti rangsor, ami nagyban függött a táj adottságaitól és így a legeltetési lehetőségektől; ennek következtében attól is, hogy az adott szakma hány fővel képviseltette magát azon a vidéken, de létezett másféle rétegezettség is.
A másik féle sorrend már a tapasztaltságtól, rátermettségtől (és így többnyire a kortól) is függött, ezek:
- számadó – a legelőre hajtott állatokért a legeltetési időszakban anyagilag is felelős személy; az uradalom, majd a falu vagy a gazdaság fogadta föl egy-egy szezonra. Ő jelölte ki, fogadta föl segítőit, a bojtárokat, így tulajdonképpen ő alá tartozott az összes felfogadott pásztor. Távollétében az öregbojtár, vagyis az első bojtár helyettesítette. Az öregbojtár után következett a többi bojtár és a sor végén a tanuló – a kisbojtár.
- bojtár – az állatok őrzésével közvetlenül megbízott ember.
Ezeken túlmenően egyes területeken más elnevezések, névváltozatok is kialakultak:
- birkás – a nyugat-európai juhfajták pásztora, míg a régi magyar fajták őrzőjét juhásznak hívták továbbra is
- bács, bacsó – a számadó juhász neve a magyar nyelvterület északi részén
- monyator – fiatal pásztor, pásztorfiú (fehér fordított bundája van és bundasapkája)
A juhász kifejezés a magyar nyelvben eredetileg ihász formában élt, mai alakját a nyelvi illeszkedés során nyerte el.
A borjas tehenek bikával együtt járó csoportját anyagulyának – a bika nélkül tartott 1–3 éves üszők csapatát szűrgulyának, a tinókból állókat tinó-, a csak bikákból állót bikagulyának nevezték.
A pásztorok munkáját a terelőkutyák segítették, a Kárpát-medencébe így a magyarok által hajtott nyájakat kísérte a puli, a pumi, a komondor és a kuvasz.
A nyájat vezető szarvasmarha nyakába kolompot kötöttek, ez volt a főkolompos.
