Postatörténelem – kicsit másképp
A posta történelme tulajdonképpen az írásbeliség történetének kezdetéig vezethető vissza, ugyanis attól kezdve, hogy létezett írás, és léteztek olyan eszközök, amelyekkel az írás rögzíthető volt, és olyan eszközök, melyek a rögzített írás hordozására alkalmasak voltak, megjelent a posta is. Persze nem a mai értelemben vett posta, előbb sokkal inkább hírvivők, futárok, hírnökök voltak.
Borítóképen: A központi pályaudvar mellett levő nagy (72-es) postahivatal előtt postakocsik várnak a berakásra és kihordásra – 1905
Csak érdekességként említjük, hogy Pheidippidész hivatásos futó marathóni csata előtt Athénból Spártába futott, hogy Athén a perzsák ellen segítségkérését jelezze. A spártaiak azonban Karneiosz ünnepe miatt késve érkeztek meg a marathóni csata színhelyére… Így Athén egymaga szállt szembe a rettegett perzsákkel, és csodák csodájára győzelmet aratott. A legenda szerint Athénba egy katona vitte a hírt, ahol csak ennyit mondott: Győztünk! – majd holtan összeesett…
Érdekes, hogy ez utóbbi táv sokkal rövidebb volt, ráadásul a történészek szerint „történetileg hihetőbb”, mégis utóbbi lett az olimpiák versenyszáma a maratoni futóverseny.
De azért megmaradt mindkét verseny, hiszen a Spartathlon a maga 246 kilométerével 1983 óta minden évben megrendezésre kerül az eredetinek gondolt távon és terepen, míg a maraton azóta is megmaradt olimpiai versenyszámnak – amíg majd az is átadja helyét majd valami „fedettpályás véraláfutásnak”, mint sok más klasszikus versenyszám…
De vissza postához! Mi sem természetesebb, mint hogy a nagy birodalmak mindig is fenntartottak valamilyen hírközlő rendszert, így természetesen a Római Birodalom is: az összes provinciára kiterjedő hálózattal lovas- és szekérposták közlekedtek a hivatalos levelezés és a hivatalos utasok használatára, de ezt a postát magáncélokra nem használhatták!
A középkori Európában szervezett állami posta nem működött, a levelezést alkalmi küldöttek, a kolostorok közt ide-odajáró barátok, vásárokra utazó kereskedők, vándorló iparosok közvetítették, de sok más utazó foglalkozást űző is lehetett „postás”, egyes helyeken például a mészárosok közvetítették a levélforgalmat, akik állatvásárlás céljából rendszeresen beutazták a vidéket.
A rómaiak után először a párisi egyetemen összesereglett ifjak tartottak fenn – még külföldre is! – rendszeres postaközlekedést, amely lassanként általános használatra szolgáló intézménnyé fejlődött.
Az újkor kezdetén Angliában, Franciaországban, Poroszországban és más országokban állami postákat állítottak fel, amelyek később a közönségnek is rendelkezésére állottak. A Közép-Európát uraló Habsburgház a Taxis-családot bízta meg a császári és a hivatalos levelezés közvetítésére rendszeres postaközlekedés berendezésével, és ezen szolgálat fejében hűbérként átengedte a családnak a postajogon elérhető nyereséget.
Magyarországon az első rendszeresen közlekedő postát a XVI. század közepén a Habsburgok létesítették. II. Ferdinánd király aztán a XVII. században hűbérbe adta a osztrák örökös tartományokban fennálló postákat a Paar-családnak, és adománylevelébe Magyarországot is belefoglalta.
Csakhogy! Ezt az előjogot a magyar alkotmányos tényezők (nádor, országgyűlés stb.) és a magyar királyi javakat kezelő kamara ellenkezése miatt a Paar-család sem akkor, sem később érvényesíteni nem tudta.
Az volt a magyar álláspont, hogy a posták felállítása közügy, amelynek jövedelme az országot illeti. Az egységes magyar állampostát III. Károly alkotta meg, amidőn egyúttal a levélszállítást állami kizárólagos jognak, monopóliumnak jelentette ki, amit az 1723. évi CXIV. törvénycikk jóváhagyott. A törvény egészét ide lehet idézni, mert egyszerű – és így is pontosan érthető:
„A postajárás rendezése iránt Ő legszents. felsége főpostamesterét meg fogja hallgatni s a mit a közszükség javasol, azt jóságosan el fogja határozni.”
És ez így is lett! A közszükséglet határozta meg a posta működését, nem pedig az, hogy éppen kinek az előjoga annak kizárólagos üzemeltetése! Ez az akkori Habsburg befolyás alatt álló országok között igencsak kirívónak számított! De elemi érdek volt, mert a kizárólagos jogokért azét még sokszor kért mást is a bécsi udvar…
Na meg ez a feudális előjogra épülő rendszer egyébként is letűnőben volt, így XIX. század elején a posta már úgyszólván mindenütt az állam monopóliuma volt!
Ekkoriban igen drága mulatság volt a levelezés, mert az államok tolla elég vastagon fogott. Az érv az volt, hogy a postát nem csak önmagban kellett fenntartani, hanem az utakat is, ami pedig igen költséges volt már akkor is. Ekkor jött Hill Rowland újítása – aki kimondva azt, hogy az utakat, a közlekedést a postától függetlenül is fenn kell tartani! – azt javasolta, hogy a távolság helyett a levél súlyát vegyék alapul a díjszabásnál!
Bár ennek az új rendszernek a hívei azt gondolták, hogy az ilyen módon jelentősen olcsóbbá váló levelezés volumenének növekedése azonnal kiegyenlíti a kieső bevételeket, az angol posta bizony csak 20 év után érte el a bevezetés előtti utolsó, az 1840-s év bevételeit! De ez a rendszer addigra elterjedt más országokban is.
Ebben már közrejátszott az is, hogy a vasutak fejlődésével egyre jobban kiépített országos, sőt az országhatárokon túlmutató vonalak jöttek létre, ami nagyban megnövelte a levelek továbbításának sebességét, miközben a költségek csökkentek!
Ekkor terjedt el, hogy a vasútállomásokon nyitottak postákat, és később – jellemzően a posta keretében – a távíró-, illetve a távbeszélő hálózati is a vasútállomások irányába terjeszkedett, majd aztán onnan tovább, más irányokba is.
Innen pedig már jobbára mindenki ismeri a történetet, de látni kell, hogy az első maratni futótól bizony akár a mai internetig, vagy éppen a mobiltelefon-hálózatig vezethető az a fejlődési pálya, amit köztes módon mind-mind a postának köszönhetünk!
