Régmúlt idők világa

Semmiképpen sem állítanánk, hogy „régen minden jobb volt”, ahogy az sem igaz, hogy jó 150-160 évvel ezelőtt, amikor az élet sokkal lassabban csordogált, ne lett volna hangos szó, vagy veszekedés. Egyszerűen csak más volt, az élet lassan folyt, mint a Tisza…

Borítóképen: Tiszai komp. — (GregussJános eredeti rajza) ~ 1868

Cikkünkben egy 1868-ban lejegyzett életképet mutatunk be, ami bizony azzal együtt, hogy egy egyszerű kis jelentet mutat be, igen jó jellemzése lehet a kornak. A kiegyezés utáni évben vagyunk, amikor a Tisza szabályozása éppen folyamatban volt, de még sok helyen talán inkább a korábbi idők szerint járt az óra…

Pedig már megjelent a vasút. Nézzük, hogyan írtak ekkor a vasútról!

„Ha Szolnokon túl, kivált száraz nyári időben, mikor a folyók mélyen húzódtak vissza medreikbe, a vasúti magas hidon átrobogunk a Tisza fölött s félve kitekintünk a szűk ablakon le a szédítő mélybe, mely fölött a gőz ereje gyorsan ragad tova, csak igen kicsinylő fogalmat alkothatunk magunknak tiszta magyar folyóink e legnagyobbikáról. A magasból alá pillantva majdnem pataknak tűnik föl előttünk, mely tágas medrét be nem töltve, fogyatkozott árral lejt, kigyózik tova.”

Hol vagyunk pontosan? Nos, erre a térkép pontos választ ad. Íme:

A Szolnok és Szajol közötti Tisza-hídról van szó, és az alatta kanyargó Tiszáról (Magyarország Második katonai felmérése (1819-1869)

Ha egy mai térképet mutatunk, ugyan felismerhető a táj, azonban jelentős változásokat látunk. A vasút vonalat is változott (levágták a szűk íveket), de valami hasonló változást látunk a Tisza esetében is! A Második katonai felmérés térképén ugyanis látható egy csatorna, melyhez odaírták, hogy „Durchstich”, azaz átvágás! A mai térképen pedig ez a főmeder:

Igen, a kanyarulatok átvágását eredetileg úgy készítették el, hogy nem ásták ki feltétlen a teljes szélességet, hanem egy keskenyebb csatornát metszettek a tájba, amit aztán a folyó munkája alakított főággá. De a leírás idején a csatorna még vagy nem volt meg, vagy csak abban az állapotában, amikor még az közel sem töltötte be a főmeder szerepét. Miből gondoljuk ezt? Az idézet utolsó két szava árulkodó: „kígyózik tova”.

Nos, ha ma vannak is itt kanyarulatok, az a kígyózástől igen messze van. És ez nem valamiféle értékítélet, nem azt mondjuk, hogy egyik vagy másik jobb, avagy rosszabb, csak annyit, hogy jelentős a változás. De nézzük a folytatást!

„De jőj tavaszszal, az egyenes alföld sikján, lassan hajtva felé, mikor feltűnik előtted a messzi távolban mint a délibáb, de nem lebben tova közeledtedre, sőt jobban és jobban láthatóvá lesz szabálytalan folyása, s mikor partjához, vagy azon messzi túllépett kiöntéseinek széléhez érkezel és egyenlő magasságból tekintesz rajta végig és keresztül, alig különböztethetve meg túlsó partján az összeborult füzek ágait egymástól s nem tudva: kardos sás vagy selyemfű szegi-e be széleit, akkor azt mondod: Mégis csak szép, tekintélyes folyó ez ami Tiszánk!”

Bizony, a Tisza meglehetősen szeszélyes folyó volt. És ez ma sincs nagyon másképp, a vízhozam éves ingadozása ma is komoly szélsőségeket mutat, ám ma az árvizek döntő többségét hárítják a védművak, a vizet levezetik, de az alacsony vizekkel semmit nem tudunk tenni. A Tisza nyáron ma is éppen úgy kis pataknak tűnhet egy vasúti hídról…

Az áradásokat tehát elintéztük, a kisvizek azonban ugyanúgy a folyó sajátjai maradtak.

De hogy látták ezt eleink? Igen, Petőfi A Tisza című verse jól leírja, hogy milyen szelíd és milyen vad is volt a Tisza. Érdekes módon a nagy magyar költő ott befejezi versét, hogy „El akarta nyelni a világot!”, és ezzel ott hagyta a levegőben azt a fenyegetést, ami így a vers elolvasása után az olvasóban maradt. De volt, aki kicsit másképp látta:

„S nemcsak azért, mert földünkön ered, fut végig s végzi be folyását, nemcsak mert legmagyarabb vidékeinket öntözi (s önti ki néha, mint az ürgét), hanem azért is, mert jellemre, szokásra édes testvér-atyánkfia.

Oly csöndes, oly méltóságos, oly komoly, oly ünnepélyes – mint mi magunk néha; s oly rakonczátlan, oly veszett-dühös, oly határt és gátat nem ismerő, oly erős haragjában s félelmes földuzzadásában, mint jó magunk néha; – s ha ismét visszatér medrébe s elvégezte haragos felfortyanását, oly szelid és jámbor megint, mint mi is, ha egyszer kitomboltuk magunkat.”

Olcsó poén lenne most azon elmélkedni, hogy aztán nem úgy kezelték a folyót, mint „édes testvér-atyánkfia”, hanem igába hajtották, így nem is csoda, hogy nem földünkön ered és „végzi be folyását”. Nyilván nem hihetjük, hogy egy folyó bosszúálló, vagy megbüntet minket, csakis azt állíthatjuk, hogy a természet a saját törvényei szerint működik, az ember, annak törvényeit nem ismeri. Ez utóbbit viszont nem ártana megjegyezni!

De most le a Tiszához, ahhoz az életképhez, amit ígértünk! Ehhez már nem fűzünk hozzá semmit, ki-ki megérti elolvasva, hogy miért tartottuk fontosnak megidézni ezt a régmúlt pillanatot. A jelenet a Tisza partján, a révnél:

„… a révésznek (János gazda – a szerk.) híre-hamva sem volt; talán akkor fordult a hasáról az oldalára s tovább aludt.

<…>

– Mit akar kend? kiált rá, hiszen tán a kakas se kukorékolt volna még, ha kakas volna itt a ré-háznál. Az ördög hurczolja kendteket pitymallat előtt.

–  Pitymallat a ménküt, János gazda, felel szerényen a másik; kenyér-ebéd lesz mingyár!

– No hát falatásszék kend, mordul rá a révész s dünnyögve befordul. De már fele se tréfa. Ismét koczogatnak az ablakon.

– Héj, itt vannak-e révészek? – kiált be egy hang, mely ugy látszik bátrabb torokból eredt, mint a szegény két üszős gazdáé. Az ám, egész telkes gazda, becsületes nevén Fehér János, az apja is bíró volt, maga is beválnék kékbeli embernek, ha nem a tanyán, hanem benn Szeghalmon töltené az év nagyobb részét; három jó lovon jött, egész kocsi-teher gabonát visz eladni a vásárra.

– Jőjenek ki kendtek, kiált be még élesebben; teherrel vagyok, szilajak a csikóim, be nem hajthatok, mig a kompot jól meg nem fogják.

– Eredj hát no, te, nem hallod, mamlasz – dörmög János bácsi. S a padka mellől fölemelkedik a gazda öcscse, a ki révész bojtár, a Pesta. János bá pedig tovább folytatja dörmögését, a sok nyughatatlan lélekről, aki nem tud pihenni, mikor ő még pihenni szeretne.

Sebaj. A komp jól ki van kötve lánczczal, a másik sarkán pedig ugyan csak erősen tartja a Posta, behajthat kend bátran Fehér János gazdáram! Nem esik baja sem lova lábának, sem kocsija kerekének.

Hahó! amott cammog még egy jól megrakott szénásszekér két kis lovacskával, most ér föl a mart tetejére; ne félj, nem késel el te sem; sem az a kanász, a ki két rideg sertését hajtogatja a vásárra; de még az a bojtár sem, a ki amoda fölebb itatja még a tulkát, s jobban ismeri az öreg révész természetét, mintsem valami nagyon siessen. S azt hiszitek, csupa lustaságból nyújtózkodik még most is János bá a vaczkon? nem az tudja jól, hogy négy kocsinak legalább bele kell menni a kompba s eddig még csak három mutatkozik. A gyalogosokat nem is számitja semmibe. Furfangos ember az öreg; potyára dolgozni nem szeret.

Mikor végre tele van a komp, s lapos feneke jól elült a vizben, széles orrát alig emeli magasra a vizszin fölött, s már csakugyan indulni kell: megjelenik az öreg révész is, jó napot kíván kurta szóval az utasainak, rendre járja őket, beszedi tőlük a ré pénzt.

<…>

János gazda leül a komp farára, kihúzza csizmája szárából kurta szárú debreczeni pipáját, kiveregeti nagy tempóra,leakasztja gatyája korczáról a piszkos köszököt, melynek sallangjára van kötve — kis zacskóban — az aczél, kova, tapló, jó zsíros fris dohánynyal keményen meggyümöszöli a kis pipát s nagy csaholással rágyújt.

Szija is, fújja is, mig meggyúl az átkozott nyers dohány, de hiába, pipa nélkül kormányozni sem tudna becsületesen. Végre megoldják a lánczot, a révész-legény utazók közül is a fegyverfogható az evezőkhöz kap, míg az öreg nagy erővel eltaszítja a kompot a parttól. Lengő lesz a hajó, indulnak.

A ki pedig még a benülő társaságnál is jobban örül ennek, azok kik a túlsó parton két álló óra óta kurjásznak, hahóznak már az innen felől szorult komp után, de a kiknek kárhozkodására az öreg János bá még a füle botját sem mozdította.

Minek is? Ott is van 2 ökrös szekér meg bátyus zsidó, de ha mind csupa négy lovas hintó volna is, mit bánja ő? Ki parancsol neki, hogy jobban siessen? Azt ugyan nem teszi. A Tisza is lassú, az is szünetlen mormogó, ő pedig mi egyéb, mint annak a csősze!

Természetök oly hasonló: nem csuda, mindketten tiszta magyarok, bölcsőtől sirjokig.

Eddig a történet. Annyit teszünk csak hozzá, hogy a Tisza hossza valamikor 1.419 km volt, a szabályozások első időszakának eredményeképpen a folyó hossza 962 km lett, emellett született 136 km új, épített meder, valamint kialakítottak 589 km holtágat. A folyó esése kilométerenként 3,7 cm-ről 6 cm-re növekedett. Az ár a szabályozás előtt mintegy két hónap alatt ért le a Szamostól Szegedig, ma ehhez 1-2 hét elegendő.

És ahogy a Tisza felgyorsult, úgy gyorsult fel életünk is ebben az utolsó 150-160 évben. Jobb volt, vagy rosszabb? Ki-ki döntse el!