„… rendőri felügyelet alatt éldegélő hontalan vagyok” – Márai Sándorra emlékezünk
Márai Sándor 1900. április 11-én látta meg a napvilágot, Kassán. Felmenői eredetileg polgári származású cipszerek voltak. Dédapja, Grosschmid János (1778–1849) földmérő, a Tengermelléki kerület sóbányáinak és kamarai javainak főfelügyelője, 1790. november 18-án nemesség és családi címer adományozásában részesült II. Lipót magyar királytól.
Borítóképen: Márai Sándor az 1940-es évek elején
Márai életútja az egyik legkülönösebb a 20. századi magyar írók között. Már az 1930-as években korának legismertebb és legelismertebb írói közé tartozott, a Horthy-rendszer és a szélsőjobboldal legnagyobb kritikusai között tartották számon. Amikor 1948-ban elhagyta hazáját, tudatosan és következetesen kiiktatták műveit a hazai irodalmi életből.
Ez elsősorban annak tudható be, hogy a jobboldal mellett a baloldal szélsőséges megnyilvánulásait is hevesen kritizálta.
Ugyanis Márai a klasszikus polgári eszményeknél értékesebbet nem talált, így kötelességének tartotta, hogy ezeknek adjon hangot műveiben:
„A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek.”
Márai Sándornak három testvére volt: Kató (férjezett nevén dr. Jetts Gyuláné), Géza és Gábor. Öccse Radványi Géza néven vált világhírű filmrendezővé.
Radványi Géza
Apai ükapja után vette fel a Radványi nevet. Fiatalkorában Kassán tanult. 1922-ben a Kassai Naplóban megjelent első novellája. 1926–28 között a Népszövetségnél akkreditált újságíróként, illetve riporterként dolgozott Európa több városában. 1933-tól rendezőasszisztens, forgatókönyvíró volt különböző, főként német és francia filmgyárakban. 1937-ben feleségül vette Tasnády Fekete Mária filmszínésznőt, az 1931-es magyar szépségkirálynőt, aki több későbbi filmjében szerepelt. A hölgy kezét akkori férjétől, Duday Brunótól, az UFA filmgyár magyar származású producerétől kérte meg, aki először filmötletnek hitte az „asszonykérést”.
Radványi 1939-ben visszaköltözött Budapestre, 1946–47-ben a Színművészeti Akadémián tanított. 1947-ben Olaszországba költözött. 1952–53-ban Franciaországban forgatott. 1954-től a müncheni filmművészeti főiskola tanára volt, végül 1977-ben újra Budapestre költözött.
A szülők nagy gondot fordítottak arra, hogy a gyermekeik megkapják a megfelelő polgári neveltetést: hat- és kilencéves kora között házitanító járt Márai Sándorhoz, harmadiktól pedig a Jászóvári Premontrei Kanonok Kassai Főgimnáziumában tanult.
14 éves korában Márai mégis elszökött otthonról, ezért családja úgy döntött, hogy intézetbe adják Budára, a Budapesti Királyi Egyetemi Katolikus Gimnáziumba. Az új iskolára úgy emlékezett vissza, mint egy katonai neveldére; a szigorú szabályokat nem jól tűrte, így egy évvel később már újra Kassán volt.
A VII. osztályt két helyen végezte: a kassai gimnáziumban és az Eperjesi Katolikus Főgimnáziumban. Utóbbiban érettségizett, 1917-ben.
1918 őszén Budapestre költözött. Tanulmányait az egyetem jogi karán kezdte, majd átiratkozott a bölcsészkarra. Ebben az évben jelent meg elsőként Emlékkönyv című, nagy sikerű verseskötete. A könyv Kosztolányi Dezsőnek is tetszett, aki véleményét a Pesti Naplóban írta meg.
1919-ben családja biztonságosabbnak látta, ha elhagyja az országot, így Lipcsében folytatta tanulmányait. Októbertől az Institut für Zeitungskunde hallgatója lett. Onnan Frankfurt am Mainba, majd Berlinbe ment, 1920-ban.
Ezekben az években Máraiból igazi világpolgár lett: sokat utazott, olvasott, tájékozódott, és ezekből merítette írásainak témáját. Tehetségét külföldön is hamar felismerték, így nemcsak Németországban, hanem Prágában, valamint itthon a Kassai Naplóban, a (rivális) Kassai Újságban és Az Újságban is jelentek meg írásai. Lolával, Matzner Sámuel és Moskovits Irén lányával 1923. április 17-én kötöttek házasságot Budapesten. Csak polgári szertartás volt, mivel Márai római katolikus, Lola pedig izraelita vallású volt.
1923-ban Párizsba utaztak. Ottlétüket eredetileg három hétre tervezték, de végül hat év lett belőle.
1928-ban feleségével visszaköltöztek Budapestre, a budai Mikó utcába. Márai legtermékenyebb írói korszaka 1930 és 1942 közé tehető. 1930-ban Dormándi Lászlóval közösen szerkesztette az 1914–1930 című képeskönyvet, amely több országban is megjelent. Szintén ebben az évben adta ki Zendülők című művét, amely a kor kamaszainak világát, az első világháború utáni lelkiállapotot és világszemléletet mutatta be.
Márai Sándor idővel korának egyik legnépszerűbb és legelismertebb írójává vált – nevével ekkortájt egyre többet lehetett találkozni a közéletben is. Többedmagával ő is aláírta a genfi Világbéke Kongresszusra szánt levelet, tagja volt a Magyar PEN Clubnak, felolvasásokat tartott a Magyar Rádióban, és rendszeresen írt a Nyugat című folyóiratba.
1934-ben alkotta meg egyik legmaradandóbb művét, az Egy polgár vallomásait, amely főleg önéletrajzi elemekből állt. A mű második kötete 1935-ben készült el.
1937-ben A Féltékenyek című kétkötetes művével folytatta termékeny írói pályáját. A könyvben továbbfűzte a Zendülőkben szereplő Garrenek családtörténetét. Februárban megválasztották a Kisfaludy Társaság tagjává. 1938 őszén nagy öröm érte, amikor a Felvidék egy részét (Kassával együtt) az első bécsi döntés értelmében visszacsatolták Magyarországhoz. A magyar csapatokkal, lapja tudósítójaként, visszatért szülőföldjére.
Az óriási örömöt hatalmas tragédia követte: 1939. február 28-án fia született, Kristóf Géza Gábor, néhány héttel születése után azonban a gyerek vérzékenységben meghalt. Ez Márait mélyen megviselte, állítólag hónapokig meg sem szólalt ezután. Később az Egy kisgyermek halálára című versében próbált gyászával szembenézni. Nevét hivatalosan abban az évben magyarosíttatta.
A második világháború kitörését elkeseredetten fogadta.
Márai tehetségére az akkori színházak is felfigyeltek. 1940 októberében mutatták be Kaland című színdarabját, amelynek alapját a Rendelés előtt című novellája képezte. Színpadra viteléhez saját maga dolgozta át a művet, néhány hét alatt. Eleinte a bukástól tartott, ám a darab páratlan sikert aratott; összesen 351 alkalommal játszották a Kamaraszínházban. Ezt a színművét a Magyar Tudományos Akadémia Vojnits-díjjal jutalmazta.
Még ebben az évben írta meg talán legismertebb regényét A gyertyák csonkig égnek címmel; ugyanekkor A kassai polgárokból készült drámát is színpadra vitték. Májusban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta.
A német csapatok 1944 tavaszán megszállták az országot. Feleségével március 23-án elhagyták Pestet és Leányfalura költöztek.
A nehézségek ellenére folytatta az írói munkát: 1943-ban megkezdett első naplóját, a Verses könyv első darabjait, majd harmadik színművét, a Varázst is. A szövetséges bombázások alatt lakása gyakorlatilag teljesen elpusztult, ezért családjával a II. kerületbe költözött, itt laktak egészen 1948 augusztusáig.
A háború által elszenvedett csapások idején Márai számára a líra volt a menekülés, az önkifejezés legjobb eszköze: Egy kisgyermek halálára című versében fia elvesztését siratta meg, a Halotti beszédet az emigrációs létről, a Mennyből az angyalt pedig 1956-ról írta.
1948-ban döntő lépésre szánta el magát a Márai család: augusztus 31-én elhagyták az országot. A Keleti pályaudvarra senki sem kísérte ki őket. Választásán több évet töprengett.
Olaszországban barátjuk, Paulay Erzsi és férje, a diplomata Vittorio Cerruti segítette őket – többek között elintézték, hogy ne kelljen az emigránsoknak fenntartott táborban lakniuk. Itáliában ez idő tájt azzal vigasztalta magát, hogy ő ott mégsem emigráns, hiszen európaiként otthon van. Azonban arra is rá kellett döbbennie, hogy külhonban nem lett kinek írnia…
Márai feleségével 1952-ben végül elhagyta Olaszországot, és New Yorkba költözött.
„Az én elmenetelemnek innen egyetlen igazi értelme van: ki kell lépnünk az emigráció státusából. Akármilyen angyaliak itt hozzám, az igazság mégis az, hogy rendőri felügyelet alatt éldegélő hontalan vagyok. Ez a felügyelet nem lehet tapintatosabb, emberibb, mint amilyen, de mégis az. És ez az állapot nem jövő a kisgyereknek. Változtatni itt nem tudok rajta.”
1956-ot mindvégig figyelemmel kísérte. A Szabad Európa Rádión keresztül mondta el gondolatait az eseményekről. Reménykedve, hogy hazája felszabadul a szovjet megszállás alól, november 6-án Európába repült. Sajnos amikor november 7-én megérkezett Münchenbe, addigra a nemzet sorsa már eldőlt.
1965-ben újra megjelentette a San Gennaro vére című regényét, amely 1.000 számozott példányban jelent meg, New Yorkban. 1967-ben végrendeletet készített, amelyet magnóra vett fel családjának azt illetően, hogy mi történjen a kézirataival halála után. Ebben arra kérte Lolát, ha az oroszok végre elhagyták az országot, és megtartották a demokratikus választásokat, vegye fel a kapcsolatot az MTA-val és helyezze letétbe náluk a kéziratokat, addig amíg – mint örökös –, nem kíván velük rendelkezni. Ironikus módon Márai túlélte feleségét és nevelt fiát egyaránt.
Ugyanebben az évben visszamentek Olaszországba, és Salernóban telepedtek le.
1980-ban feleségével visszaköltöztek az Egyesült Államokba, San Diegóban telepedtek le. Egy évvel később már Magyarországon is tárgyalni kezdték Márai műveinek kiadását. 1984-ben fejezte be újabb naplóját, a Napló 1976–83-at.
1985-től sorozatos családi tragédiák érték: elvesztette Kató húgát, majd Gábor öccsét. Felesége ekkor már félig vak – Márai napjai ekkor már főleg csak neje ápolásával teltek – Lola 1986. január 4-én halt meg. 1987-ben már szinte remete módjára, magányossága és előrehaladott rákbetegsége miatt mély depresszióban élt.
1988-ban többen (Magyar Tudományos Akadémia, Magyar Írók Szövetsége) is megkeresték műveinek újrakiadása ügyében, azonban ő ezt rendre visszautasította. Felmerült benne a hazatérés gondolata, azonban orvosai nem ajánlották az utazást.
1989. január 15-én kézírással írta meg utolsó naplóbejegyzését:
„Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.”
Végül február 21-én egy pisztolylövéssel tett pontot életére. Hamvait kívánságára a Csendes-óceánba szórták.
