Rózsa Sándor és ’48: Mintha a földből nőttek volna ki…
„A háromszék vármegyei Hidvégen 1899. junius hó 30-án nagy örömmel ölelte keblére budapesti unokáit egy öreg, ősz ember. <..> A gyermekek, Bors Géza, Kálmán, Ilona és Margit…” – olvasható Böngérfi János: Harc a szabadságért. Öreg honvéd elbeszélése című könyve bevezetésében. A könyvből most Rózsa Sándor történetét idézzük, melyet az öreg honvéd mesélt el gyermekeinek.
Borítóképen: Mintha a földből nőttek volna ki, ott teremnek Rózsa betyárjai (illusztráció a könyvből)
Géza: Nagyapa, hogy kerültek a magyar betyárok a honvédek közé?
Nagyapa: Úgy, fiam, hogy abban az időben minden igaz magyar ember szíve megdobbant. Rózsa Sándor és betyárjai nem voltak ám olyan gonoszok, mint hinnétek. Rózsa Sándor például sohasem bántotta sem a nőket, sem a gyermekeket. Akárhány szegény asszonynak még ő adott pénzt, hogy vegyen azon »könyeret«. Mikor meghallotta, hogy a magyarnak minden ellensége fölkelt, kegyelemért folyamodott Kossuthhoz és kérte, hogy betyárjaival a haza ellenségeivel szembe szállhasson. Kossuth azzal a föltétellel kegyelmezett meg neki, hogy állja meg helyét a harctéren. Rózsa Sándor meg emberei itt ugyan elemükben voltak. Jobban félt tőlük az ellenség, mint a kartácstűztől.
Margit: Miért, nagyapó?
Nagyapa: Leghatalmasabb fegyverük volt a karikásostor, végén ólomgombbal. A betyárok, a puszták fiai, többnyire alföldi csikósok, mint a villám száguldottak gyorslábú paripáikon az ellenség után s karikásaikkal kinek a szemét verték ki, kinek hurkot dobtak a nyakába. Jó éjszakát mondott rögtön, kinek a nyaka köré tekerődzött az ostor drótfonatú suhogója. Nem kell mondanom, hogy Kossuth megkegyelmezett nekik.
Eddig az idézet. Hogy mindebből mi igaz, és mi nem, a történészek döntsék el, nekünk elég a tény maga, hogy Rózsa Sándor harcolt a ’48-as Szabadságharc során Magyarországért.
