Sajnos aktuális: a földrengésbiztos építkezés egy magyar zseni találmánya – 2. rész: Tudomány
A napi hírek arról szólnak, hogy a Törökországban és Szíriában pusztító földrengésnek jócskán több, mint 30.000 áldozata van. A hatóságok most eljárásokat indítanak azok ellen, akiket vétkesnek tartanak abban, hogy rengeteg épület összeomlott, amelyek aztán maguk alá temették rettenetesen sok áldozatukat. Igen, létezik technológia a földrengésbiztos építésre, még pedig egy magyar zseni, Tarics Sándor találta fel!
Borítóképen: Építőmérnöki oklevele
Az előző részt ott fejeztük be, hogy Tarics Sándor 1936-ban, a Berlini Olimpia megnyerése után nem tudott csapatával részt venni a Jugoszláv portyán, ahol bemutató mérkőzéseket tartottak, annak ellenére sem, hogy – a kor szokásainak megfelelően – ezeken a meccseken jól lehetett keresni.
Az előző részben feltettük a kérdést, hogy miért lehetett ez? Talán már a tudomány volt fontosabb? Most ezt mutatjuk meg, és azt, hogy milyen találmányok segítettek volna azon a rengeteg emberen, akik a földrengésben sajnos életüket vesztették. Béke velük!
É akkor nézzük, mit írtak a lapok, hiszen Tarics Sándor, a népszerű sportoló szinte minden egyes lépéséről beszámoltak akkoriban:
„Idén nagyszerű portyát hozott össze a MUSz a vízipóló utánpótlás számára. Ivády Sándor dr. vízipólókapitány már hetekkel ezelőtt összeállította a csapatot, de ez mégis csak tegnap lett végleges. Tarics Sándor ugyanis lemondott, helyére kerestek helyettest. Az esélyesek közül az újpesti Schaffer került ki győztesen.”
Egy újabb lemondott túra, de ez immár 1937-ben volt, ugyanis ebben az évben az április 14.-én megjelent Sporthirlap számolt be erről. Mi lehet a háttérben? Erre szintén a Sporthirlap egyik cikke (1937. július 24.) mutat rá, amelyben riportot közölnek Tarics Sándorral, és így kezdődik a cikk:
„Tarics Sándor, a MAC fiatal (23 éves) középcsatára (Németh trónjának méltó várományosa) mindennap este hatig dolgozik. Fővárosi mérnök. Ebédidő alatt ülünk vele félre az irodában.”
Nos, még mindig csak 23 éves a kiváló vízilabdázó, de már „Fővárosi mérnök”, és ez magyarázat arra, hogy a nem kötelező jellegű mérkőzéseken nem vesz részt, ugyanakkor azt is mutatja, hogy már akkor tehetséges volt, hiszen felelősségteljes mérnöki munkát végez! De ez sem elég, 1938-ból tudjuk, hogy Tarics a MÚSz fővárosi póttanácstagjaként is tevékenykedik.
És ha még ez sem lenne elég, a mérnök még pályázatokon is indul, itt van mindjárt példának a Közmunkatanács által kiírt pályázat, melyet Dobogókő rendezésére írtak ki, de megemlíthetjük, hogy a Földtani Társulat hidrológiai szakosztályának ülésén is tartott előadásokat.
De vissza egy kicsit a sporthoz, helyesebben a játékospályafutás végéhez. Tarics ’37-ben aranyérmet szerez a főiskolás világbajnokságon, ’40-ben a ’39-es főiskolás VB-n való szereplése okán ismét kitüntetik, de 1940. november 26.-án a következő hírről számol be a Nemzeti Sport:
„Egy játékos elbúcsúzik… Tarlós Sándor, a MAC középcsatára, visszavonul”
Ekkor a mérnök-vízilabdázó (most már ebben a sorrendben) még mindig csak 27 éves, de mint a vele készült riportban elmondja, a kérdésre, hogy miért vonul vissza, ezt válaszolja:
„Főképpen hivatali elfoglaltságom miatt. Ma már nem tudok eleget edzeni.”
– Szaklapokban komoly tanulmányok jelentek meg tőle és éppen legutóbb az Országsos Ösz töndíj-tanács amerikai tanulmányi ösztöndíjjal tüntette ki – mondja a riporter, Tari pedig így folytatja:
— Még nem tudom, mikor indulhatok a tengerentúlra. Talán egészen rövid idő kérdése. A vízilabdában pedig jöjjenek a fiatalok.
Igen, a sok munka, és persze az ösztöndíj elég nyomós érvek, hiszen mérnökként akkoriban is jól lehetett keresni, egy olyan ösztöndíjat, amit megítéltek neki, vétek lett volna kihagyni!
Így történt, hogy 1941-ben több hónapon keresztül az Egyesült Államokban volt tanulmányúton. 1943-ban doktori címet szerzett.
Ekkorra egyértelműen a tudományos munka volt az első, nem vitás, de látni kell, hogy ez már a második nagy világégés kora, és már látszott, hogy rossz idők jönnek…
Az amerikai kapcsolat és persze a hazai tudományos élettel kapcsolata nem szakadt meg, annak köszönhetően tudott végül 1948-ban – talán az utolsók között – emigrálni az Egyesült Államokba.
„Akkor Magyarországon, 1948-ban már kezdtek eltünedezni az emberek. Végigfutott az agyamon, mi van, ha egyszer engem is megvádolnak. Hogyan fogok védekezni? Mit mondok majd? Mit tudok bizonyítani a rosszindulattal szemben? Akkoriban nem számított, ha valaki ártatlan, meghurcolták. Elvitték.”
A fenti mondatok Tari Sándortól vannak, és pontosan kiderül, hogy egyáltalán nem jószántából, vagy éppen a karrier miatt döntött végül a távozás mellett, hanem azért, mert akkoriban nem érezhette biztonságban magát, nem tudhatta, hogy mikor törnek akár életére is!
Amerikában pedig világhírű mérnök lett, de soha nem kérkedett azzal, nem hozta szóba, hogy egy olyan szabadalom fűződik a nevéhez, amelyiket már több ezer milliárdos amerikai vagy japán építkezéseken használtak.
A kobei földrengést is sértetlenül átvészelte az a ház, amit ő tervezett.
Ezt a szabadalmat már említettük az első részben, de nézzük csak, hogy pontosan miről is van szó! Ruganyos alapra, gumis-fémes pogácsákra helyezte a magas épületeket, ez volt a találmány, amit a Dobos-torta réteges szerkezete és felépítése ihletett, mert így az épületek nincsenek kapcsolatban a talajjal. Ha pedig mozognak, a réteges szerkezet elnyeli a szeizmikus hullámokat.
A referenciája jobban nem is sikerülhetett volna, mert Los Angeles egyik részén, a Szent András törésvonal mentén, San Bernardinóban volt egy négyes – kisebbnek mondható – erősségű rengés.
Az általa megálmodott épület épen maradt, míg a környéken máshol nagy volt a rombolás.
Ezek után a Golden Gate-re vezető utakat is ezzel a technológiával látták el, ez pedig már nemzetközi sikert jelentett, olyannyira, hogy az ENSZ földrengésügyi bizottságának a tagja lett, sikerei csúcsán nem igazán tudták róla, hogy magyar, mert a Berkeley Egyetemet képviselte.
„Hogy zavart-e? Nem nagyon. Egy csapat tagja voltam. Talán hasznomat vették. Mivel én mégiscsak elhagytam a hazámat, a kommunista rendszerben élő Magyarországnak nem voltam fontos. Szerencsére 1990 után egyre többet kerestek. Nekem ugyanakkor az volt a fontos, hogy minél többet segíthessünk az embereknek, minél kisebb kár keletkezzen, ha mozog a föld.”
1964-ben térhetett először haza – virágcsokrokkal fogadták –, édesanyját már nem tudta magával vinni, mert meghalt.
Ha gondolt is a hazaköltözésre, nem tehette meg, túl sok minden kötötte akkor már az USA-hoz.
A rendszerváltás után lett gyakori vendég. A pekingi olimpián is ott volt 95 évesen, és akkor az aranyérem után megígérte, hogy 2012-ben is szurkolni fog a magyar csapatnak. Meg is tette, igaz, akkor csak az ötödik hely lett a magyar pólósoké.
A zseniális vízilabdázó és a nemkülönben fantasztikus feltaláló tudós 2016. május 21. távozott – 102 évesen.
