Magyarság Nagyjaink Történelem

Sándor Móric, az ördöglovas

145 éve halt meg Sándor Móric, aki közügyekkel nem nagyon foglalkozott, az egyetlen ilyen, ami érdekelte, az a hídépítés volt, ellenben a lovak bolondja volt – szinte a szó szoros értelmében! – és olyan extrém módon élt, ami korában bizony igen híressé tette!

Borítóképen: Sándor Móric két lovas kocsi közé szorulva, kiugrik Tatár nevű lovával

Amihez pedig kiváló lovastudás kellett! Méghozzá egy olyan embertől, akit 18 éves koráig a lovak közelébe sem engedtek, és kimondottan gyenge testalkatú, vézna fiú volt! Apja ezért – na meg mert Móric bátyja 1819-ben egy jeges esőben megfázott, és tüdőgyulladás következtében pár nap múlva elhunyt…

De ne szaladjunk ennyire előre!  Nézzük meg hogyan lett a bátyja halála után címek és az uradalom várományosává lett Sándor Móricból európai hírű lovas, úszó és vadász!

Apai nagyapja szlavniczai Sándor Antal (1734-?) szerezte meg a grófi címet 1787-ben. A család különcsége Móricot sem hagyta meg a normális emberek között. A deviancia nem volt új a családban. Apja, Sándor Vince, budai házát például, hogy ne kelljen kilépnie az utcára, egy zárt folyosóval kötette össze a közeli Várszínházzal, ahová minden este ellátogatott.

Sándor gróf a pesti Nagyhíd-utcában átugrat Pyirrhus nevű lovával egy kővel megrakott szekeret

Móricot másodszülöttként szinte semmire nem tanították, amire a korban szokásos volt egy nemes ifjút. Móric kimondottan gyenge testalkatú, vézna fiú volt, ezért apja mindentől óvta. Saját beszámolói szerint annak haláláig még csak közelébe sem mehetett a lovaknak.

Fivére halála után aztán igen rövid idő alatt elsajátította az olasz és a francia nyelvet, megtanult zongorázni, citerázni, sőt néha még stájer dalokat is komponált. 1823-ban édesapját is elveszítette, A tizenhét éves ifjú még kiskorú volt, ezért gyámjául Matild nővére férjét, Keglevich Gábor grófot jelölték ki, aki azonban nemsokára nagykorúsította.

Sándor Móric tehát átvette a birtokok igazgatását. Első intézkedéseként a bajnai temetőben síremléket állítatott, ahová szüleit és fivérét eltemette.

Az ifjú gróf megbízható, komoly jellem volt, soha nem ivott, nem kártyázott, és nem voltak pikáns kalandjai. Egyetlen szenvedélye volt: a ló, amitől apja mindig tiltotta. Fogatot ugyan hajthatott, de lóra akkor ült először, amikor már saját maga rendelkezett birtokai felett.

Lovásza figyelmeztetése ellenére egy angol telivért nyergeltetett fel, melyet úgy ült meg, mintha összenőttek volna.

Mikor arra figyelmeztették, hogy a lovaglást tanulni kell csak ennyit mondott:

„Akinek tanulni kell a lovaglást, az soha nem fogja megtanulni.”

Kezdésnek többször átugratott egy póznán, végül a nyerget félredobva akadályt ugrott. Lovaglása végén a szájtátva bámuló lovásznak így szólt:

„Látod, lovaglásra születtem, mit kellene még tanítani nekem?”

Sándor Móric lovasmutatványa, a Die Gartenlaube című német újság illusztrációja, 1866-ban

Tehetséges volt, és ez lett a szenvedélye. 1822-ben Pesten, a mai Deák Ferenc utcában mutatta be első produkcióját: két kocsi közé beszorulva úgy szabadult ki, hogy lovával átugratott három egymás mellé fogott lovat.

Az 1825-ös országgyűlés megnyitójára érkezett királyi pár tiszteletére nyaktörő mutatványokat és viharzó vágtákat mutatott be Pozsonyban. Az 1820-as évek végére a főúri társaságok népszerű alakjává vált. Gyakran nézelődött budai palotája erkélyéről lóháton, pipázva. A nyílt utcán is hajmeresztő mutatványokat hajtott végre.

Kedvenc lovaglóhelyeinek egyike volt a Várba vezető lépcső. Előszeretettel lovagolt be más házakhoz is, lábadozó kertésze szobájába éppúgy, mint a főúri palotákba, vagy a bécsi Fehér Hattyú fogadó második emeletére.

Sándor Móric kedvenc lovaglóhelyeinek egyike volt a Várba vezető lépcső

Személyiségét személyzete is megszenvedte. Egyszer egymást sértegető szakácsát és komornyikját lovon megvívandó mogyorópálca-párbajra kényszerítette, másszor pedig orvosa fejéről lőtt le egy almát, vagy kapusa feleségét rémisztgette, hogy átugratja lóval. Palotájában akkoriban szokatlannak számító dolgok zajlottak. Személyzete például lepedőben dobálta urát, de például udvari bolondot is tartott.

A lovak szerelmeseként többször járt Angliában is, ahol ugyancsak megbabonázta mutatványaival a szigetlakókat is. Fogadott az angolokkal, hogy képes betörni egy addig teljesen kezelhetetlen lovat, a fogadást megnyerte, és ráadásnak egy lóversenyt is a már betört lóval. Ezt látván a ló gazdája csak ennyit mondott:

Ez nem egy ember, ez egy ördög

„Sándor grófot aligha lehet elegáns lovasnak nevezni és semmilyen körülmények között sem szabályos lovas. Lovaglóiskolai előképzettségének hiányát sokszorosan pótolja teljesítményeinél a rettenthetetlen bátorság, mely abban csúcsosodik ki, hogy sem a maga, sem a lova bőrére nincs tekintettel. <…> Mindezt pedig oly született adottság, oly szív és vérmérséklet segíti a grófnál diadalra, amire csak egy lehet a magyarázat: az ember öt érzékén felül egy hatodikkal bír, amely által bűvös hatalmában tartja a lovakat.”

Ez utóbbi idézet már egy korabeli lovasszakértő véleménye, amiből kitűnik, hogy tényleg lehetett valami olyan képessége Sándor Móricnak, ami másnak nemigen volt meg. Természetfeletti? Ördögi? Ki tudja…

Gróf Sándor Móric vakmerő kocsizása. Olaj, vászon, 68 x 89 cm. Történelmi Képcsarnok, Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest

Londonban, Bécsben, Pesten szájról szájra terjedt az ördöglovas legendája. Elképesztően népszerűvé vált. A londoni üzletek kirakatába tették festett képeit, az elit pedig megveszett azért, hogy legyőzzék őt lovaglásban vagy hajtásban. Sikertelenül, az ő részük a rajongás maradt. A közügyekkel nem nagyon foglalkozott, az egyetlen ilyen, ami érdekelte, az a hídépítés volt.

Sokat levelezett gróf Széchenyi Istvánnal, és leveleiben arra biztatta a Hídembert, hogy Buda és Pest között hidat kellene építeni.

Később egy lovasbaleset miatt, mikor is leesett lováról, és vasba verte fejét, kezdett megőrülni. Többször szándékosan kőfalnak lovagolt, vagy kocsival nekihajtott. Hajmeresztő mutatványai miatt számtalanszor törött el a kulcscsontja és a bordái, rengeteg agyrázkódása volt, és hihetetlenül sokszor kificamodtak a térdei. A lazává vált térdszalagok miatt gyakran kis terhelésre is kiugrottak a helyükről. Ekkor vissza kellett igazítani. „Csak bátran, nem vagyok üvegből!” – mondogatta ilyenkor orvosainak.

Hát igen a zsenit és az őrültet gyakran csak egy hajszál választja el egymástól… De itt úgy tűnik, utóbbi diadalmaskodott idővel.

Már az 1848-as események sem érdekelték, pedig közvetlenül érintették a dolgok, ugyanis apósa, a megbukott Metternich herceg államkancellár volt!

1850-ben bécsi tartózkodása alatt elméje végleg elborult. A dühöngő Sándor grófot megkötözték és egy prágai elmegyógyintézetbe vitték. Állapota csak lassan javult, de néhány év elteltével hazaengedték.

Az ötvenes években ideje nagy részét ménesével és vadászattal töltötte. Az agg gróf lovas emlékeivel vette körül magát. Öregkorára azonban újra úrrá lett rajta az elmebaj, s így élete hátralévő részét a döblingi elmegyógyintézetben töltötte.

Ajánlott Cikkek