Siófoki buszbalesetek: Ki a felelős?

Siófokon van egy vasúti átkelőhely, ami több balesetnek is helyszíne volt. Minden esetben kiderült, hogy a gépjárművezetők hibáztak, mert a fénysorompó tilos jelzése ellenére hajtottak a vasúti átjáróba. És – ahogy a jelző mutatta! – a vonat jött is… Ezzel együtt azonban fel kell tenni a kérdést; ki a felelős?

Borítóképen: A siófoki Darnay téri vasúti átjáró napjainkban – félsorompókkal is biztosítva! (forrás GoogleMaps)

Ennek taglalására később visszatérünk, de előbb nézzük meg azokat azeseményeket, melyek sok-sok emberéletet követeltek ezen a helyen!

Az 1980-as siófoki buszbaleset június 30-án, hétfőn este 8 óra 55 perckor történt a város Darnay téri, fénysorompóval biztosított vasúti átjárójában, ahol a Nagykanizsáról Székesfehérvárra gépmenetben közlekedő, MÁV M62 sorozatú dízelmozdony összeütközött a 13. sz. Volán GF-22-68 forgalmi rendszámú Ikarus 260 autóbuszával, amely helyi járatként közlekedett.

A balesetben 17 fő a helyszínen, 2 fő a kórházba szállítás után meghalt, 12 fő súlyosan megsérült. Az autóbusz vezetője is életét vesztette.

Igen, a vizsgálat megállapította, hogy a buszsofőr felvette utasait a térnek a 70-es út és a vasúti pályatest közötti részén, az utóbbitól 22 méterre lévő megállóban, majd az ajtókat bezárva tovább indult, és rögtön ezután, lassítás nélkül ráhajtott a sínekre.

Az éppen akkor odaérkező mozdony teljes erejével belerohant, középen kapva el a buszt, amelyet három részre szakított. Középső részét több száz méteren tolta maga előtt.

Mivel a szerencsétlenségben a buszsofőr is meghalt, nem derült ki, miért hagyta figyelmen kívül a fénysorompó tilos jelzését.

Ezzel együtt a vizsgálat azt is megállapította – a vizsgálati anyag csak később vált kutathatóvá -, hogy az M62 sorozatú dízelmozdony, mely gépmenetben közlekedett Nagykanizsáról Székesfehérvárra, nem 60, hanem 95 km/h sebességgel haladt, csak a számára kiadott vonatszám (1259/II) volt 60/60-as sebességű tehervonaté.

Ez a körülmény nem volt hatással a balesetre – mint az megállapítást nyert -, mert a pálya a pálya, a fénysorompó-berendezés és a mozdony is maximális 100 km/h sebességre volt kalibrálva és engedélyezve, csupán a MÁV-on belüli adminisztratív okokból, de nem az átjáróval összefüggésben.

Nem kérdőjelezzük meg a vizsgálat eredményét, de aki ismeri a környéket, pontosan tudja, hogy az átjáró lakott területen van – még ha van is egyfajta biztonsági zóna – és különösen nyáron itt nagy a közúti forgalom. Azt is tudjuk, hogy a Balaton déli partján lefektetett sínek ötlete nem volt túl jó, mert bár a töltések egyfajta védművet is jelentettek, de a Balaton déli partján található csalitos, mocsaras, gazdaág élővilágú területekre rossz hatással volt, arról nem is beszélve, hogy a vonalvezetés mára adottság, annak áthelyezésének költsége nem biztos, hogy megtérülő befektetés lenne – és gyanúnk szerint ez 1980 környékén sem volt másképp.

De! A baleset után nem történt semmi a MÁV részéről, maradt a fénysorompós megoldás. Még akkor sem változtattak, amikor – szintén 1980-ban, méghozzá decemberben ugyanebben az átjáróban egy dízelmozdony személyautóval ütközött, amely a tilos jelzés ellenére hajtott az átjáróba. A mozdony a sín melletti kapcsolószekrénynek vágta az autót, mely azután kigyulladt. Sofőrje, egy siófoki fiatalember az összeroncsolt, égő kocsiban szörnyethalt!

Igen, az autót vezető sofőr hibázott, de nem tudunk elmenni szó nélkül amellett, hogy egy éven belül megtörténik két halálos áldozatokkal járó baleset, a vasúttársaság pedig mégsem tett semmit!

Nem keresünk felelősöket, nem fogunk utánamenni, hogy kik vezették akkoriban a MÁV-ot, és azt sem firtatjuk, hogy a későbbiekben – értjük ezalatt, hogy a rendszerváltozás után – kik vezették a vállalatot, de azt nehezen fogjuk fel, hogy még egy tragédia kellett ahhoz, hogy történjen valami végre a vasút részéről is.

Értjük; a vasúti berendezések jól működtek, a fénysorompó használata, ilyen módon való alkalmazása megfelel, vagy megfelelt inden előírásnak, „csak” éppen emberéletekről van/volt szó!

Márpedig a baj kódolva volt… 2003 május 8-án s 8 óra 35 perckor a Darnay Kálmán téri vasúti átjárójában a budapesti Déli pályaudvarról Nagykanizsa felé tartó gyorsvonat belerohant egy német turistákat szállító autóbuszba, amely a tilos jelzés ellenére hajtott a sínekre. 33 fő meghalt, 6-an súlyos sérüléseket szenvedtek.

A szerelvény mintegy 100 km/h sebességgel haladva 300 méterre járt az átjárótól, amikor a mozdonyvezető észlelte az autóbuszt.

A vonatvezető hangjelzést adott, majd gyorsfékezést alkalmazott, azonban ilyen távolságon az ütközést már nem lehetett elkerülni.

A baleset következményeként a források csak annyit írnak, hogy „a tragédiát követően a MÁV félsorompókat helyezett üzembe az átjáróban”.

Hangsúlyozzuk, nem keressük a felelősöket, de azt kell mondjuk – és ezt bizony el kell ismerni -, hogy ezt a dolgot igencsak elbaltáztuk! Igen, így többes szám első személyben írjuk, mert bizony minimum az első két eset után azonnal lépni kellett volna, a történet pedig kormányokon és rendszereken átívelő mivolta azt mondatja velünk, hogy ebben az esetben nem lehet politikai, avagy egyes rendszerek hibáira hivatkozni, mert 1980 óta mindenki benne volt az ügyben.

A vasútvállalat, a politikai vezetők, és azok is, akiknek pedig folyamatosan követleniük kellett volna az átkelő biztonságának növelését szolgáló vasúti sorompó (félsorompó) kialakítását ezen a helyen!

Tudjuk, már a ’80-as években sem volt pénz a MÁV-nál, ahogy a rendszerváltozás után még annyira sem, azt is tudjuk, hogy a tanács, vagy utána az önkormányzat próbált lépéseket tenni az ügyben – ahogy civilek is -, de azt kell mondjuk;

Ha már megtörténtek a tragédiák, ha már annyi emberélet odalett, legalább tanuljunk az ügyből, és – nem csak a vasúti közlekedésben! – járjunk el felelősségünk teljes tudatában! A közlekedésben ugyanis nem csak magunkért, hanem egymásért is felelünk, akárhogy is nézzük!