Hírek

“Sors bona, nihil aliud” Zrínyi Miklós születésnapján

Zrínyi Miklós, gróf (horvátul: Nikola Zrinski) (Csáktornya,1620. május 3.– Zrínyifalva, 1664. november 18.) horvát bán, Zala és Somogy vármegyék örökös főispánja, főlovászmester, királyi tanácsos, légrádi főkapitány, nagybirtokos főnemes, költő, hadvezér és politikus, hadtudós.

Az Oszmán Birodalom elleni harcot összefogással, nemzeti párt szervezésével kívánta elérni. 1663–64-ben nagy hadi sikereket aratott, azonban a bécsi udvar veszni hagyta sikereit és békét kötött a szultánnal. Zrínyi bizalma ekkor megrendült a Habsburgok iránt, azonban politikai fellépését 1664-ben, egy Csáktornya melletti vadászaton bekövetkezett váratlan halála megakadályozta. Főbb művei: Mátyás király életéről való elmélkedésekSzigeti veszedelemAz török áfium ellen való orvosság.

Sors bona, nihil aliud (Jó szerencse, semmi más.)

Zrínyi jelmondata

Nagyon nagy múltú, nagyon nagy hatalmú családból származott. Legrégebbi ismert ősei az Árpádok korában vitézlő és hatalmaskodó tengerparti Brebiri grófok voltak, nyilván olasz származásúak, akik elkeveredtek a még nagyobb hatalmú horvát hűbérurakkal, a Subicokkal, a későbbi Frangepánok elődeivel. A Brebiriek és Subicok a magyar király hűbéreseiként összerokonultak a délvidéki magyar nagyurakkal, így lettek a Zrínyi grófok óriási birtokú főalakjai mind a magyar, mind a horvát történelemnek. (A horvát történelemben Zrinszky néven szerepelnek; Zrínyi Miklós a magyar költészet klasszikusa, de öccse, Zrínyi Péter, a bécsújhelyi vértanú, Zrínyi Ilona apja, horvát költő volt, és Petár Zrinszky néven a horvát irodalom klasszikusa.)

A dédapa, a legendás hírű idősebb Zrínyi Miklós egyszerre volt féktelen kiskirály és a honvédelem példás bátorságú és példás halálú hőse, a “szigetvári vértanú”. A hitviták korában, ahogy a főúri érdek kívánta, úgy változtatták vallásukat. Még a költő is reformátusnak született, de gyermekkorában a család császárhűsége szükségessé tette a visszakatolizálást. Mire Zrínyi Miklós még kisgyermekként árvaságra jutott, a család buzgó katolikus lett, s az apa végrendeletében Pázmány Péter gyámságára hagyta fiait. Pázmány pedig lelkiismeretes gyám volt, aki maga gondoskodott a fiúk, különösen a már kora ifjan feltűnően értelmes Miklós neveltetéséről. Grazban, Bécsben, majd Pázmány székhelyén, Nagyszombatban végezte iskoláit, korán eljutott Velencébe is, felserdült ifjúként magyarul, horvátul, latinul, olaszul, németül egyforma biztonsággal tudott beszélni, írni, olvasni. Járatos volt az ókori latin irodalomban és az itáliai reneszánsz kultúrájában. Vergiliust ugyanolyan alaposan ismerte, mint Torquato Tassót, a reneszánsz nagy epikus költőjét; Tacitus műveiben ugyanolyan otthonos, mint Machiavelli politikai és hadtudományi írásaiban. De ismerte és szerette Balassi költeményeit is és a hazai krónikásénekeket. Mindezektől tanult, és senkinek sem lett szolgai utánzója. Kora szerint már a barokk ízlés körében élt, de emberi-költői egyénisége vérbelien reneszánsz volt. A barokk misztika és cikornyásság idegen volt és maradt tőle. Egyértelműség, ésszerűség, szemléletesség – ezek a reneszánsz erények jellemzők egész irodalmi munkásságára.

Kora ifjúkorától fogva versel. Húsz- és huszonöt éves kora közt tölti be életét elsősorban a költészet. A későbbi években történelmet kell csinálnia. Később politikus, hadvezér, hadtudományi író, publicista, a nemzet élesztője. A későbbi években alig-alig ír verseket. Költői műveinek gyűjteményes kötete, az Adriai Tengernek Syrenaia 1651-ben jelenik meg, a költő ekkor harmincegy éves. Tudtunkkal ezek után már csak egyetlen fiának halálára írt elégiája és a magyar királyokról tervezett epigrammaciklus néhány darabja készült el. A fegyverek közt benne is elhallgattak a múzsák. Ezzel az egyetlen verseskötettel és benne a Szigeti veszedelemmel azonban ő a század irodalmi főalakja.

Szerelmes verseit idilliumoknak nevezi. Példaképei az antik idillek és azoknak barokk utánzatai voltak, de Zrínyi idilliumai sehogyan sem emlékeztetnek sem az epikus jellegű vergiliusi idillekre, sem a mesterkélt barokk idillekre. Szívből jövő lírai hangjuk, gazdag képviláguk – habár más formában – inkább rokon Balassi költészetével. Szerelmes versei mind későbbi feleségéhez, Draskovich Eusebiához szólnak, őt nevezi Violának, a virágénekek példaadása szerint. Boldog házasságával meg is szűnik szerelmes költészete – az ábránd valósággá vált, minek tovább epekedni? Ezután már csak az elégia számára van lírai hangja, hiszen elveszti kisfiát, és elveszti fiatal feleségét is. Kevés boldogság adatott életében. Politikai és hadvezéri terveit is szüntelenül akadályozza az az udvar, amelyet szolgálni kíván, míg végül belátja, hogy csakis az udvar ellenében érhetők el a nemzet céljai. Hanem amikor erre az útra lép, következik a tragikus véletlen formájában megjelenő szükségszerű halál.

Politikai szándékait azonban előbb költészetében, majd elméleti írásaiban hagyta reánk. Ez a politikai szándék íratta vele az első magyar nemzeti eposzt, a Szigeti veszedelmet. Bizonyítani és lelkesíteni akart vele. Azt hirdette a költészet nyelvén, hogy elérkezett a győzedelmes háború ideje a törökök ellen. Felidézte a három nemzedékkel azelőtti történelmet, saját dédapjának küzdelmét és vitézi halálát. Vergiliustól és Tassótól tanult módszerekkel beleépítette művét a nagy eposzok világtörténetébe. Verselése ugyan méltóságteljesen nehézkes, de szerkesztése mintaszerű, szemléletessége, emberábrázolása, gondolatgazdagsága nemcsak igazi remekművé, hanem a mi számunkra is érdekes olvasmánnyá teszi a fülünknek oly ódon négyes rímelésű, a sormetszetekkel nem törődő tizenkettes sorok áradását.

És azután következtek a hadtudományi munkák a korszerű hadsereg megteremtése érdekében: a Tábori kis tracta meg a Vitéz hadnagy. Majd megírta politikai eszményének kifejezésére Mátyás király történetét, és végül publicisztikai irodalmunk első remekét, a Ne bántsd a magyart avagy Az török Áfium ellen való orvosságot. Ez a vitázó könyv eszmei alapja lehetett volna a nemzet önvédelmi harcának.

Valójában azonban a költő Zrínyit ugyanúgy alig ismerték a kortársak, mint a politikai írót. Az a nemesség, amelyhez szólni akart, alig-alig olvasott. Az nép, amelynek fegyvert akart adni a kezébe, javarészt nem is tudott olvasni. A barokk papoknak pedig nem kellett az, amit az egyre veszélyesebbnek felismert Zrínyi ír. Így a maga korában a kevesek költője volt, hogy majd csak másfél évszázaddal később, a felvilágosodás ismerje fel benne a nagy elődöt. Csokonai már olvasta és becsülte, de igazából Kazinczy fedezte fel, ő adta ki újra. Ő nevezte el a Szigeti veszedelmet Zrínyiásznak, ahogy olykor mi is említeni szoktuk. Ez a nagy költő és nagy vitatkozó tulajdonképpen nem hatott a maga korára, s amikor nyilvánvalóvá vált nagysága, már régi klasszikusként foglalta el a helyét a magyar irodalom történetében.

Zrínyi halálának korabeli ábrázolása. Zrínyi Miklós 1664. november 18-án Csáktornya mellett egy vadászaton vett részt. Egy megsebesített, felbőszült vadkan által a földön fekvő Zrínyit hét agyardöfés érte, ami után már képtelen volt beszélni és csak kézjelekkel kommunikált a segítségére sietőkkel

A hazai történeti irodalomban elsőként Vasvári Pál vetette fel, hogy Zrínyi halálát merénylet, politikai gyilkosság okozta. Egyházasbükki Dervarics Kálmán Gróf Zrínyi Miklós a költő halála című művében állítólag „minden kételyt kizáró adatok” nyomán bizonyította, hogy Zrínyit este 5-6 óra közt a bécsi kormány által felfogadott Póka István vadász orozva lőtte agyon.Grandpierre K. Endre 1970-ben megjelent Fekete hóesés című könyvében pedig több mint 100 oldalon át – a 213. oldaltól a 320. oldalig – a korabeli dokumentumok alapján, azok ellentmondásait feltárva próbálta bizonyítani, hogy Zrínyi az említett vadász révén orvgyilkosság áldozata lett. Bárhogyan is történt, sokak szerint az udvar számára jól jöhetett az egyre kényelmetlenebbé vált főúr halála.

Egy puska is megmaradt az idők során, ami az állítólagos gyilkos fegyver, ám ez a XVIII. század végéről származik. Az van ráírva: „Ego sum illa flincta ex qua Comes Nicol: a Zrin in Sylva Ottók Insula Muraköz in Venatione ab apro Persccutus a Venatorum Supremo N. Stephano Poka Ao: 1664 die 18. 9 bris trajectus est a Nepotc Gabriele Póka P. ac G. D. Paulo Benyovszky Dominium idem conseribenti dono data Anno 1755-to in Perennem rci geste memóriám“. Fordítása: „Én vagyok azon puska, amellyel gróf Zrínyi Miklóst a vadászaton vadkantól űzve az ottoki erdőben, Muraköz szigetén nemes Póka István fővadász 1664. november 18-án átlőtte. Örök emlékezetül adja ajándékba 1755-ben híres s nemes Benyovszky Pál úrnak Póka István unokája, Póka Gábor“.

Zrínyi Miklóst 1664. december 21-én a pálosok szentilonai (horvátul Šenkovec, korábban Svetajelena) kolostorában temették el a családi sírboltba. A helyet, ahol meghalt, később Pignatelli Belliguardo Anna grófné emlékoszloppal jelölte meg. Az erdő kivágása után az oszlopot a csáktornyai várban berendezett múzeumban őrizték, majd azt Felsőzrínyifalva (Gornji Kuršanec) központjában állították fel, ahol ma is látható.

wikipeid arcanum

Ajánlott Cikkek