Szeged újjáépítése – 1. rész: azonnali inézkedések
„A város egyre emelkedett, s mindinkább virágzó lőn, míg a Tisza-szabályozás csapásai nem nehezültek rá, melyek 1850-től kezdve, három évtizeden keresztül, kimerültségig ostromolták s végre elbuktatták a legnagyobb tiszta magyar várost” – írta a Vasárnapi Ujság 1883-ban.
Borítóképen: Szeged, Dugonics tér az árvíz idején – 1879
Manapság egyre többen mondják, hogy a Tisza szabályozása csak félig valósult meg, ugyanis a vizet képesek vagyunk elvezetni, de megtartani nem… Ez sajnos korábban nem így volt, a szegedi nagyárvíz – a természet törvényein túl – annak volt következménye, hogy az akkor megvalósult vízügyi beruházások is nagyban hozzájárultak a katasztrófa méreteihez.
Ma már igazán mindegy is, hiszen a felelősség kérdését akkoriban sem nagyon firtatták, sokkal inkább a város újjáépítése volt az elsődleges feladat, és ennek gőzerővel neki is láttak, miután a Tisza elég hosszú idő alatt húzódott vissza.
Érdemes azonban megállni itt egy kicsit. Szeged elöljárói ugyanis sokszor jelezték, hogy szükséges lenne a város árvízvédelmét megoldani, de az akkori kormányok – nem feltétlenül nevesíthetők, pontosabban sok kormányról lehet szó, mert évtizedes történet ez is! – valamiért mégsem tartották fontosnak a beruházások elvégzését, vagy legalábbis úgy gondolták, vannak fontosabb dolgok is, mint Szeged árvízvédelme.
1879 március 12.-én éjjel 1 órakor a vészharang megkondult… A város jószerivel teljesen odalett, ellenszer nem volt, csak menekülni lehetett, ha egyáltalán volt erre lehetőség.
Ekkor úgy tűnt, hogy a város – amit akkoriban a magyarság déli bástyájának tekintettek! – elveszett. Március 17.-én azonban I. Ferenc József a városba látogatott, és kijelentette:
Szeged ismét lesz, és szebb lesz, mint volt!
Az egy más kérdés, hogy az akkori vélemények szerint éppen Bécs, és az őt kiszolgáló magyar kormányok voltak felelősök az elmaradt árvízvédelmi munkálatokért, az uralkodói akarat ilyen megnyilvánulása akkoriban igen sokat nyomott a latba. És a hatás nem is maradt el!
Az országgyűlés sietve megalkotta az 1879. évi XX. törvénycikket (a szab. kir. Szeged város törvényhatóságába kiküldendő királyi biztos kinevezéséről és annak hatásköréről)!
A törvénycikk azért bírt nagy jelentőséggel, mert a királyi biztos kinevezése egyet jelentett azzal, hogy a Monarchia legfelsőbb vezetése a legfontosabb ügyek közé sorolta a város újjáépítését! Szerencsére a várost, pontosabban a város képviselőit sem hagyták ki a királyi biztos munkáját támogató 12 fős biztosi tanácsból: 9 tagot nem államhivatalokból (!) a miniszterelnök nevezett ki, míg 3 főt a város közgyűlése választott meg.
Tisza Kálmán miniszterelnök javaslatára saját testvérét borosjenői és szegedi gróf Tisza Lajost, a volt közmunka és közlekedési minisztert, I. Ferenc József nevezte ki királyi biztossá.
Az első feladat természetesen nem közvetlenül az újjáépítés volt, hanem a város területének vízmentesítése, és a hajléktalanná vált lakosság fedél alá helyezése volt. Már ez sem volt egyszerű feladat, hiszen az árvízben 5.458 ház összeomlott, épségben csak 265 maradt. Az épen maradt házak leginkább a belváros kőépületei voltak.
Mintegy 60.000 ember vált hajléktalanná!
Ezen túlmenően azonban a lassan visszavonuló víz nyomában maradt állapotok igen komoly közegészségügyi kockázatot jelentettek, így sürgősen felállítottak egy járványkórházat, feltöltöttékaz alacsonyabban fekvő területeket, ahol még mindig pangott a víz. Az élelmezést népkonyhák felállításával oldották meg, és – miután a kármentesítésben és később az újjáépítésben a város minden felnőtt tagja részt vett – a gyerekeket a Vörös Kereszt Egylet átmeneti óvodájában helyezték el.
Közben folyamatos volt a károk felmérése. Ez olyan komoly munkát jelentett, hogy három albizottság éjjel-nappal csak ezen dolgozott, ami azért is jelentett szinte emberfeletti munkát, mert – nem lévén a város szabályozására nézve terv – el kellett készíteni a város szintvonalas térképét, és talajfúrásokat is kellett végezni ahhoz, hogy később ezek birtokában lehessen elkészíteni a város rendezési tervét!
Mert bizony ebben az esetben majdnem minden kötöttség nélkül foghattak munkához, ugyanis olyan volt a pusztítás mértéke, hogy tulajdonképpen a város árvíz előtti szerkezete is megsemmisült.
Ez annyit tett, hogy ahol volt csatorna, vizesárok, vagy bármilyen más infrastruktúra, az odalett, támpontot pedig azok az épületek adtak, melyek képesek voltak ellenállni az árvíz rombolásának.
1879/80 telén alkották meg Szeged újjáépítési tervét. Nagyobb munkákra a beálló hideg miatt nem volt lehetőség, de a lakosság lehelyezését, illetve ellátását megoldották, így az új utcák, körutak, terek és közkertek helyét kijelölté a térépeken, majd az építkezési rendszabályok is megalkották.
A terveket a minisztertanács 1879 december 28.-án jóváhagyta, majd a királyi biztosság 1880 február 28.-án rendeletben léptette életbe.
A rendezési terv három építési kerületet határozott meg: az elsőben kizárólag kőépületeket (vagy más, hasonló szilárdságú anyagból készült épületeket) emelhettek, míg a másik kettőben vegyes anyag használatát is engedélyezték. A terv nagy népszerűségnek örvendett a szegediek körében, a tervék, térképek kézről kézre jártak a városban!
A város lakossága azokban az időkben egyre azon tanakodott, hogy az egész város fel kellene tölteni, vagy csak egyes részeit, a fontosabb útvonalak környékét és a belvárost? És még az is felmerült, hogy egyáltalán ott kell megépíteni a város, ahol addig is állt? Nem kellene inkább a természeti adottságoknak megfelelően a természetes magassági viszonyokat kihasználva megépíteni a várost? Ahol ez adott, és nem a régi helyén…
Végül ezekre a kérdésekre a tervek megadták a választ, ugyanis a két körút és a sugárutak egyfajta feltöltési rendszer vázlatát is megadták: a sugárutak, legvégső pontjuktól a központig a szintjelzők fokozatos emelkedést mutattak, és az emelkedés mértéke épp a Tisza Lajos körútnál volt. Ezeket a főbb utakat tehát feltöltéssel tervezték, és az elgondolás lényege az volt, hogy aztán a közéjük eső területeket, a főbb útvonalak által meghatározott síkokban töltik fel.
Eddig a tervek, de honnan volt erre pénz? A királyi biztosság ugyanis a kárfelmérés során azt állapította meg, hogy a kár mintegy 12 millió forint (osztrák-magyar forint, ezüstalapú fizetőeszköz, 1892-ben váltotta az aranyalapú korona), de az akkori lapok arról írtak, hogy ez meg sem közelítette a valóságot, mert ugyan az összeírást végzők lelkiismeretes munkát végeztek, de a lakosság elég jelentős része sokkal inkább a kárelhárítás, a megélhetés problémáival foglalkozott, semmint azzal, hogy bejelentse az őt ért kárt, és voltak olyanok is, akik nem is tudtak az összeírásról…
És a kár mértéke csak egyetlen adat, az korántsem azonos az újjáépítés költségeivel!
A könyöradományok elosztása tekintetében Tisza Lajos keményen ragaszkodott az igazságos elosztáshoz (például akinek az árvíz után marad legalább 10.000 forint vagyona, nem volt jogosult könyöradományokból részesedni!), de ez csak a lakosság kártalanításának kérdését rendezte.
Ezek voltak a leggyorsabb beavatkozást igénylő intézkedések, de ez még csak az út eleje volt! Az újjáépítés további lépései a következő cikkünkben olvashatók:
