„Szegény Tisza, minek is bántjátok!” – 7 évvel a Szegedi Nagyárvíz előtt

Petőfi így énekelt: „Szegény Tisza, minek is bántjátok!” – az A Tisza című versében, amely talán az egyik legszebb költeménye. A Tisza az évek során sokféle problémát okozott. Abban az időben, amikor Petőfi verset írt, a folyót azért „bántották”, mert túl sok vize volt, és elöntötte az Alföldet.

Borítóképen: A Tisza partján (forrás: Vasárnapi Ujság, 1872)

A fenti bevezető 1872-ben a Vasárnapi Ujságban megjelent cikk alapján született. A szerző (csak így írta alá: — á — r –) bemutatja a Tiszát, ahogy maga megtapasztalta. És – bár akkor nem tudhatta – pontosan leírta, hogy miért következett be a Szegedi Nagyárvíz… A továbbiakban gondolatait idézzük fel, folytatva a bevezetőt:

Később azonban megjelent egy új elmélet, miszerint a szabályozott Tisza a víztömegének visszatartásával örökös szárazságot hoz Magyarországra, sőt talán még az eső sem esik többé. Ezen spekuláció azonban hamar megdőlt, amikor néhány év alatt rengeteg eső zúdult a vidékre, mintha csak azért, hogy elmosson minden kételyt.

A „szegény Tisza” viszont továbbra is szeszélyes medrében folyt. Egy tréfás mondás szerint, amikor a folyóvizeket a teremtéskor elosztották, a Tisza lemaradt, és egy girbegurba barázdába ömlött, amelyet egy eltévedt eke húzott. Ez a kép annyira találó, hogy még ma is tökéletesen leírja a folyó természetét. Kanyargásai, kiöntései és bizonytalan iránya ugyanakkor emlékeztetnek az emberi szeszélyekre és tévedésekre: olyan emberekre, akiknek fiatalkoruk szabálytalan volt, és felnőttként sem hagytak fel az új utak keresésével, az életükben olykor áldást, máskor pusztítást hozva.

A Tiszának partján fiatalon sok időt töltöttem. Szerettem sétálni a folyó partján, a homályos vizében merengeni, rejtett kis szigeteken csónakázni, és megcsodálni, ahogy a szigetek olykor eltűntek a víz alatt, csak egy-egy bokor csúcsa maradt látható. Az Alföldi táj végtelen szabadságot kínált, és a Tisza lassú, kanyargós folyása mindig lenyűgözött. Hányszor eveztem át a csónakomon, hogy felfedezzem a rekettyés szigeteket, és milyen gyakran éreztem a természet tiszta szépségét, ahogy a víz tükrében játszott a hold sugara.

Ahogy teltek az évek, az Al-Tiszánál is jártam, és boldogan láttam, hogy a folyó nem változott meg. Ugyanaz a hömpölygő víz, ugyanolyan kanyargós folyás, sűrű bokrok és széles kiöntések – az a Tisza, amit fiatalon ismertem, teljesen azonos maradt. Az igazat megvallva, talán én sem sokat változtam. A végtelenség látványa ma is megragad, a szabadság gondolata ma is erőt ad. De már nem tudok úgy csolnakázni, mint fiatalon, és a fizikai erőm is megkopott. Ám a múlt szép emlékei mindig visszatérnek, amikor a Tisza partjait újra meglátom.

A Tisza szeszélyes folyása és örökké fiatalos tájai a magyar lélek tükrei. Partjai sosem öregszenek meg, mert a természet mindig megújítja őket. A folyó mentén élő nép sem veszít a frissességéből, generációról generációra továbbadják az élet szeretetét. A folyó és az Alföld ma is olyan gazdag és szép, mint valaha, és így őrzi meg Magyarország jellegzetes arculatát.