„Szerte nézett s nem lelé Honját a hazában” – a bukovinai székelyek tragédiája
Bukovinai székelyek? Igen, így ismerjük őket, holott valójában már Bukovinába is az üldöztetések elől menekültek… Kálváriájuk 1764-ben kezdődött, mikoris Mária Terézia újraszervezte a határőrséget, Székelyföldön az erőszakos sorozás a madéfalvi vérengzésbe torkollott: osztrák katonák lemészároltak több száz székelyt, mert azok megtagadták a hadseregbe való bevonulást. Ezek után több ezer székely menekült át a keleti határon Moldvába, és részben a csángók között telepedett le.
Borítóképen: Bukovinai székelyek Bácskában, 1940
A bukovinai magyar falvak keletkezése szorosan összefügg az 1763 őszén elrendelt székely határőrvidék felállításának történetével. Amikor a császárnő elrendelte a „nacionális, vagyis székely milícia” felállítását, sor került a székelység erőszakos sorozására is. A székelyek azonban, régi jogaikra hivatkozva, nem akarták „megméretni” magukat.
1764 Vízkeresztjének napja, az örökké emlékezetes „madéfalvai veszedelem” után Csík és Gyergyó legigazabb székelyei elhagyták hazájukat s a székely nyomorúságútjára lépve, kivándoroltak Moldvába.
Évekig bujdostak hontalanul, míg végül is a bojárok birtokain kocsisok, kocsmárosok, esetleg bérlők lehettek. Több mint tíz éven át tartó moldvai sínylődés után Bukovinába kerültek, a madéfalvi mészárlás következtében kivándorolni kényszerült székelyek. Az ideköltözés akkor vált lehetővé, amikor (1775-ben) a négyzetkilométerenként hét lélekkel rendelkező és így csaknem lakatlannak mondható Bukovinát a porta átengedte Ausztriának.
Itt alapították 1776-ban a sokat szenvedett székelyek első rajai Istensegíts és Fogadjisten falvakat a Szucsava folyó mellett. Ezeknek a falvaknak lakói hívták később Bukovinába a katonaszökevényeknek minősített és így még mindig Moldvában lézengő testvéreiket, akik 1785-ben Hadikfalvának vetették meg alapját. Ugyanekkor létesült még Józseffalva és egy évvel később Andrásfalva.
Hogy jobban el tudjuk képzelni, melyik területről van is szó, a mai térképen is megmutatjuk. A jelölő Fogadjisten települést jelöli, ami hozzávetőleg a bukovinai székely falvak földrajzi középpontja:
Bár – mint azt írtuk – a terület majdnem lakatlan volt, ez nem biztos, hogy a véletlen műve volt… A betelepülések után hamar kialakult egyfajta túlnépesedés. Nem is biztos, hogy a szó mai értelmében lépett fel a jelenség, hanem abban az értelemben, hogy a helyi gazdasági-, földrajzi, és egyéb más adottságok okán viszonyleg kis számú lakosnak adott megfelelő megélhetést a terület.
Nem csoda, hogy folyamatos volt az úgynevezett kirajzás. 1883-ban az Al-Duna mellé Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe települt mintegy 4.000 ember.
Ugyanebben az évben az Arad vármegyei Gyorokra, 1888–1892 között és 1910-ben Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1900-ban Babsára (Temes vármegye), Vicére (Szolnok-Doboka vármegye), Magyarnemegyére (Beszterce-Naszód vármegye), 1905-ben Marosludasra (Torda-Aranyos vármegye), 1910-ben a Hunyad vármegyei Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra még további 2.500 – 3.000 telepes költözött.
Vannak olyanok is, akik Kanadába és Brazíliába vándoroltak ki. Kanadában 1905–1914 között több farmertelepet hoztak létre, például: Hapkins, Székelyföld, Máriavölgy, Hamilton, Regina, Punnichy, Esterhazy. Brazíliában: Boldogasszonyfalva (1924).
Az Al-Duna mellé költöző székelyek olyan területre költöztek, ami a magyarság déli elterjedésének határa volt. Miért éppen ide érkeztek? Nos, Hertelendyfalva őslakosai (Nagy György kormánybiztos emlékirataiban 500 németet és 566 szlovákot említ) az árvízkárosult Marienfeld lakói voltak, ezért tekintik Marienfeldet Hertelendyfalva előtelepének. A község 1868-ban telepített az al-dunai kincstári birtokra 1.060 német és szlovák lakost,1883-ban ide telepítették a Bukovinából beköltöztetett székelyek egy részét.
Az első csapat 1883. április 4-én érkezett, mintegy 382 lélek, kiket az újonnan telepített Hertelendyfalva községbe osztottak be. Ekkor kapta a település a magyar nevét.
A település – és a környék más települései is – tehát újak voltak, és talán megvolt a szándék arra, hogy a végeket ne kerüljön végletesen kisebbségbe a magyarság, na meg látni kell, hogy Bukovinában egész egyszerűen nem voltak meg azok a feltételek, amelyeket az Al-Duna környezete kínált.
Igen ám, de 1918. október 29-én az új Szlovénia, Horvátországgal közösen megalakította a Szlovén–Horvát–Szerb Államot, amely 1918. december 1-jén egyesült a Szerb Királysággal, s így jött létre a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság. Ezzel a terület a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került, így aztán a Bukovinából érkezett székelyek egyszeriben a határokon kívül találták magukat…
Ha úgy tetszik, az a gondolat, hogy a magyar anyanyelvű betelepülők megszilárdítják Magyarország helyzetét a területen, kudarcot vallott!
Fontos megjegyezni, hogy az Al-Duna területén egyébként is éltek magyarok már réges-régen, de – ahogy azt később a Partium, és más egykori magyarországi területeken is bekövetkezett – arányuk folyamatosan csökkent. Az első világháború után pedig az határok semmiféle összefüggést nem mutattak az etnikai összetételekkel.
Erre csak egyetlen példa az erdélyi vasút körüli huzavona, ami nem csak 1920-ban okozott problémát, hanem a bécsi döntésekkel visszakerült területek esetében is…:
De ez csak egyetlen gazdasági szegmens, és csak egyetlen terület, a határok kialakítása 1920-ban minden területen hasonló elvek mentén történt. A vezérelv pedig a győztes hatalmak részéről az volt, hogy Közép-Európában ne jöhessen létre soha többé egy olyan államalakulat, ami versenytársa lehet a kontinens nyugati országainak… Látni kell, hogy ez nem csak Magyarországra igaz, hanem minden utódállamra is, amelyek földrajzi adottságaik, méreteik, és egyéb készségeik okán azóta sem képesek versenyre kelni Európa nyugati felének vezető államaival.
Ezzel együtt a Bécsi döntések mégis felvillantották annak lehetőségét, hogy ha nem is jön létre egy olyan masszív gazdasági egység, mint azelőtt Magyarország – különösképpen pedig a Monarchia – volt, de legalább a magyarság (értjük alatta, hogy a magyar kulturális közhöz tartozók) esélyt kapnak, hogy döntő többségében egy országban éljenek.
Ehhez társult még, hogy a második bécsi döntés után kb. fél évvel, a Jugoszlávia elleni német támadás után – 1941 áprilisában – a magyar csapatok megszállták a Muraközt, a Muravidéket, a baranyai háromszöget és a Bácskát (a Bánátot a németek szállták meg).
Az Első Jugoszláviának is nevezett államalakulat felbomlott, és ezzel lehetőség adódott, hogy a közben szisztematikus betelepítések ellen tegyenek Bácskában.
Azon persze lehet erkölcsi vitákat nyitni, hogy milyen megítélés alá esnek, vagy essenek ezek az „akciók”, de látni kell, hogy mind Jugoszlávia, mint pedig Magyarország élt ezzel az eszközzel, így aztán – a kölcsönösség okán – nem igazán lehet egyik felet sem elmarasztalni, ahogy feldicsőíteni sem, ellenben a tények makacs dolgok, a az új hatalom a Délvidék elcsatolása során a Bácskába betelepített, szerb telepesek, az úgynevezett dobrovoljacok segítségével igyekezett a számára kedvező etnikai összetételt megteremteni, ahogy aztán kitelepítésükkel, és a bukovinai székelyek betelepítésével ugyanezt célozta – saját szemszögéből! – a magyar fél is a terület 1941-es visszafoglalása után.
Igen, a bécsi döntések után is a határokon kívül rekedt, és akkor már nem csak gazdasági, hanem politikai és vallási szinten is igen nehéz helyzetben lévő bukovinai székelyeket Bácskába telepítették. Nagy meglepetés, ha azt mondjuk, hogy többségüknek nem ez volt a végállomás? Biztosan nem, ugyanis pontosan tudja mindenki, hogy aztán ’45 után mi történt, és az is pontosan sejthető a történésekből, hogy a bukovinai székelyek többsége kénytelen volt újra nekiindulni a világnak…
1944 őszén a Bácskába érkeztek Josip Broz Tito partizánjai, mögöttük a korábban elmenekült szerbek. A bukovinai székelyeknek megint menekülniük kellett, a háborús telet a Dunántúlon vészelték át (Fejér, Győr és Zala vármegyékben). Innen 1945-ben 13.000 bukovinai székelyt a Völgységben, Tolna és Baranya vármegyékben helyeztek el, a kitelepített sváb családok házaiba és birtokaiba. 1950-ben majd 1959-ben a kapott földeket be kellett vinniük a téeszbe.
A bukovinai székelyekről Sára Sándor készített dokumentumfilmet „Sír az út előttem” címmel. Magyarországon ma saját szervezetük van, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége, ami Bonyhádon székel.
