A mai időkből visszatekintve kissé furcsának hat, de tény, hogy a mai fogalmak szerint veteránnak számító 30 éves autók már 1936 körül is voltak, hiszen a századfordulót követő években egyre-másra nőttek ki a földből különböző autógyárak, így – amennyiben megmaradtak! – már akkor is lehettek
Pontosabban: Mi volt? A válasz nem is olyan egyszerű, hiszen voltaképpen MÁVAUT nevű vállalat nem létezett, de még csak olyan vállalat sem, melynek teljes nevéből mozaikszóként (tulajdonnévi betűszóként) össze lehetett volna rakni a MÁVAUT nevet. Ettől még léteztek azok a járművek, amelyekre ezek a betűk voltak felfestve, rengeteg utast szállítottak! Borítóképen: A MÁVAUT
Hatschek Lajossal kezdődött minden. Pontosabban Ludwig Hatschekről van szó, akinek sajnos nem ismerjük eredeti, morva nevét, ugyanis onnan származott. Amíg „Lajos” Nagy-Britanniában keresett új tevékenységi területet – miután apja sörgyárából kifizették -, felesége Rosa Würzburger, aki egy bankár lánya volt, Felső-Ausztriában keresett telephelyet. Borítóképen:
Korábban rendszeresen felbukkant a sajtóban – na meg ennek okán a közbeszédben -, hogy a Belvárosi Plébániatemplomot az Erzsébet híd építése idején eltolták az útból, miután a híd pesti felhajtójának útjában állt. Amennyiben ez így volt, nem végeztek teljes munkát, ugyanis, ha megnézzük azt a bizonyos felhajtót, hát bizony így is van benne mindenféle ív… […]
A 19. század vége felé a napilapokban folyamatos viták tárgyát képezte a családi házak építésének kérdése. Egyértelművé vált, hogy a fővárosi értelmiség kellemetlenül érezte magát a zsúfolt, kaszárnyaszerű háztömbökben, amelyeket gúnyosan „palotáknak” neveztek. Bár a nyaralás költséges volt, a középosztályba tartozók, akik szinte állandóan a fővároshoz voltak kötve, mégis
Eiffel? Nos, a helyzet az, hogy – hasonlóan a Nyugati pályaudvar épületéhez – a palota belső udvarának öntöttvas szerkezeteit Gustave Eiffelnek tulajdonították. Azért hasonló ez a Nyugati történetéhez, mert Eiffel vállalata részt vett a tervezésben – az osztrák August W. De Serres építésszel együttműködve -, de a világhírű francia építész nem tekinthető a pályaudvar
… más sincs? Bizony, nem sokat. Nem a zászló hibája, az csak egy darab anyag valamilyen felismerhető színkombinációval. Nemzeti jelkép? Igen, azt így tudják a világ minden táján, de van, ahol nem egyéb, mint a kandúrok messze érezhető, orrfacsaró produktuma, csakis arra szolgál, hogy a területet jelöljék meg vele… Borítóképen: Az aranyosmeggyesi várkastély. 1880 körül […]
Sóhivatal… azonnal ez ugrik be, de ezúttal bizony a szükség vitte rá a döntéshozókat, hogy létrehozzák a Magyar királyi Ipari Anyaghivatalt. Íme: „Az Anyaghivatali Székház megalkotását a háborús viszonyok tették szükségessé, miután a háború az ipari anyagok termelésében és elosztásában állami beavatkozást tett szükségessé, melynek gyakorlati megoldására a kormány
Az első kézenfekvő magyarázat az, hogy kellett egy új telefonközpont. Miért? Nos, egyrészt rohamosan nőtt az előfizetők száma, de ami talán még fontosabb, a technika fejlődésével immár automata kapcsolású központ építésére is lehetőség nyílt. Hivatalos neve Budapesti Postaigazgatóság és Erzsébet Automata Távbeszélő Központ volt, tehát nem csak telefonközpontként működött,
1957-ben nyitott meg a Divatcsarnok az egykori Párisi Nagyáruház épületében. Ha visszafelé megyünk az időben, akkor azt találjuk, hogy Goldberger Sámuel, a messze földön híres textilgyáros Andrássy út felé neoreneszánsz, míg a Paulay Ede utca felé neoreneszánsz Párisi Nagyáruházaként üzemelt 1911-től, mert elődje, az 1882-ben épült Terézvárosi Kaszinó – már áruházként! –































