Tél, hó és jég? Semmiség, ha motorversenyről volt szó!
Sőt, csak akkor az igazi, ha tombol a tél! Íme: „Már-már attól lehetett tartani, hogy a hirtelen beállott olvadás folytán a Királyi Magyar Automobil Clubjanuár 8-ára hirdetett „Téli motorkerékpár megbízhatósági túraútja” elveszti téli jellegét. Az égiek azonban, úgy látszik, könyörületesek voltak és vasárnap reggelre ismét a legszebb téli időre virradtak a versenyrésztvevői” – írta az Automobil-Motorsport 1928. évi 1. száma.
Borítóképen: Zajácz József (499 cm³-es oldalkocsis BMW), a verseny egyik győztese, kora legidősebb magyar motorkerékpárversenyzője a Csobánka felé vezető jeges országúton
A verseny a Filatorigáttól indult, és a Jánoshegyen volt a befutó.
A korabeli lapok így írtak a versenyről:
„A verseny útvonala január 8-án reggelre a lehető legnehezebb állapotba került. Első felét, mely nagyrészt sík országúton fut végig, sima jégkéreg borította, míg a hegyek között erősen fagyott, sok helyütt egészen mély hóréteg fedte be az útvonalat.”
Mi lenne ideálisabb??? Ma még lehet, hogy az autózást is megfontolnánk ilyen körülmények között, de nem 1928 januárjában, amikor kifejezetten azért szorítottak, hogy tényleg téli körülmények között versenyezhessenek!
Hogy tényleg verseny legyen, és ne „csak” a túlélésről szóljon a rendezvény, több nehezítő körülményt is bevetettek – egy részüket nem szánt szándékkal… – a rendezők.
Egyrészt a versenykiírásban nem jelölték meg a versenytávot, csak szóbeli tájékoztatásban közölték, hogy hozzávetőleg 100 kilométer lesz, majd a verseny napjára derült ki, hogy igazából csak 46-47 kilométer. Másrészt viszont a minimális átlagsebességet is meghatározták, így bizony az igen mostoha körülmények ellenére sem mehettek bizonyos sebesség alá a versenyzők.
Az is igaz azonban, hogy az átlagsebesség maximumát is előírták, egyrészt a résztvevők egészségére gondolva, másrészt a KMAC hagyományai okán.
Igen, a Királyi Magyar Automobil Club (KMAC) hagyományosan nem gyorsasági versenyeket rendezett, hanem a mai klasszikus autókra kiírt átlagidős versenyeket, megtűzdelve 1/100-as feladatokkal. Ezzel együtt ne gondoljuk, hogy egyszerű volt a feladat, ugyanis a pálya felületének nem éppen ideális volta mellett a hegyi szakasz kanyarjai ideális időjárási körülmények között sem voltak egyszerűen leküzdhetők ilyen átlagsebesség előírás mellett!
Nem mellékes, hogy a gyorsasági versenyeket egyébként akkor már két éve bajnokságba szervezve bonyolították le eleink:
Honnan tudjuk, hogy a hegyi szakaszok problémásak voltak? Nos, a sajtó így írt erről:
„… míg a 35 kilométeres átlag betartása a sík részeben gyermekjátéknak mutatkozott, addig ugyanaz a Nagykovácsi-utat a Budakeszi-úttal összekötő erdei úton(Delmár-kesergő), valamint a jánoshegyi szerpentinen a legnagyobb teljesítmények elé állította különösen a szólógépeken versenyzőket.”
A szervezők célja ezzel a lépéssel az volt, hogy a száguldozást megfékezzék, ugyanakkor – éppen a fent említett körülmény, a szakaszos mérés miatt – végül nem tartották be saját előírásaikat, ugyanis alig volt versenyző, aki megfelelt volna a szakaszátlagok betartásának, sőt talán egy sem volt…
Ezzel viszont az volt a probléma, hogy akik a sík szakaszokon tartották az átlagot, a hegyi szakaszokra érve a verseny teljes távját tekintve olyan hátrányba kerültek, ami számukra lehetetlenné tette a jó szereplést. Lehet azt mondani, hogy a körülmények ilyetén formán nem voltak feltétlenül sportszerűek, de végül mindenki azonos elbírálásban részesült, és azt is megírták a lapok, hogy egyik, vagy másik klub nem jutott előnyhöz, és nem szedett össze jelentős hátrányt, hiszen a síkvidéki produkció esetében semelyik klub nem utasította versenyzőit, azok maguk döntöttek az előzetes szabályok betartásáról, vagy éppen be nem tartásáról.
És hogy milyen jó pilóták indultak, azt mi sem írja le jobban, mint hogy az elindult 56 nevező közül 48 versenyző futott be!
A MAC két évvel korábbi, novemberben rendezett versenye, amelyen nem volt hó, de igen jól látható a szerpentin nehézsége:
Az igaz ugyan, hogy közülük csak 5 egységnek sikerült az előírt átlagsebességet tartani – nem meglepő módon ebből 4 oldalkocsis egység volt. Az csak természetes, hogy a háromkerekűek a téli viszonyok mellett jobban teljesítettek, de a végén nem sorolták a versenyzőket kategóriákba. Ennek megintcsak az átlagidő-meghatározás volt az oka, és ezért a szóló motorkerékpárokkal indulók nem igazán örültek… De nézzük az 5 győztest!
A maximális átlagot, a 38.005 mk/h átlagot futó Ariel-vezető, Kovács Sándor teljesítménye egészen elsőrangú volt, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy az előző év nyarán szenvedett lábtörése miatt a verseny előtt nem sokkal hagyta csak el a kórházat.
A második helyen végzett, szintén oldalkocsis verzióban induló Pálinkás Pál (Zenith) akkor új ember volt a versenyzés terén, „különösen ezért nagy örömmel tölt el minket szép szereplése, melyhez további sikert kívánunk” – írták róla a lapok.
Deli Lajos (Sunbeam) helyezését ugyan már megszokottnak nevezték, de ezzel együtt is megállapították, hogy fejlődése folyamatos és állandó. Így fogalmaztak vele kapcsolatban: „Róla még csak ezután fogunk hallani!”
És ha már a fiatalságnál tartottunk, meg kell jegyeznünk, hogy a verseny negyedikje volt az akkori motorsport rangidőse, a verseny idején már betöltötte 60. életévét! Igen, Zajácz József még 60 évesen is biztoskezű versenyző volt, aki kitűnő BMW oldalkocsis szerkezetét a rá jellemző szép stílusban vitte be a célba. Ez volt a német elitmárka első magyarországi győzelme!
Az ötödik helyen beért versenyző, Puch János volt a verseny erkölcsi nyertese, hiszen a fent említett rendezési furcsaságok ellenére is hozta a megadott időt szóló motorkerékpárján! Így írtak róla a verseny kapcsán:
„Puch Jánosról elmondhatjuk, hogy egyike, vagy mondjuk legjobbika a most versenyző terepmenőknek, aki jégen, vízen, szárazon, havon, sárban egyformán megállja helyét.”
Nos, így zajlott le 1928-ban egy téli verseny! És ilyen volt az, amikor attól tartottak, hogy nem lesz esetleg hó vagy jég… Nagyot változott a világ, de a hőskorban másképp talán nem is lehetett volna!
