Tragikus bűneset 1930-ból: Gyilkosság a telepen!

„Az egész Auguszta-telepet izgalomba hozták a Kaszinó-vendéglőben történt események. Sherlock Holmesék módjára a teleplakók kezdtek nyomozni és kombinálni. Lehetetlennek tartották, hogy a 62 éves Soltész Károlyné, akit mindenki becsületes, szorgalmas öregasszonynak ismert, maga követte volna el a betörést” – írta a Friss Ujság 1930. évi 242. száma.

Borítóképen: A meggyilkolt asszony hűséges macskája gazdája szinpad sírja fölött.

Az Auguszta-telepet 1920 után hozták létre, mivel akkoriban az elcsatolt területekről rengetegen érkeztek menekültek Budapestre. Ez oda vezetett, hogy fővárosban 1920-ban 16 ezer vagonlakó élt így, 1921-ben 2.212 vagont használtak lakásnak. Valamivel kedvezőbb helyzetbe hozásuk érdekében a háborúban használt kisegítő barakk-kórházakat használták fel.

Az itt élőknek rend szerint nem volt munkájuk, de ahogy kissé rendeződni kezdtek a viszonyok, fokozatosan elköltözhettek innen az úgynevezett kislakásos telepekre.

Igen ám, de a vidéki szegényekből adódó új beköltözőkkel a harmincas években fokozatosan megindult nyomorteleppé válás… Hol kezdődött az Auguszta-telep története? Nos, Auguszta főhercegnő védnökségével alakult 1914-ben az Auguszta-alap nevű társadalmi szervezet, amely közadakozást gyűjtött a civil lakosságtól háborús segélyezésre.

Ennek keretében létesült Kőbányán a szükségkórház, amelyet azután 1919-ben a vagonlakó menekültek részére szükség-lakóteleppé alakítottak át. Mind a kórház, mind a telep Auguszta nevét viselte.

Nem volt ez egy igazán jó környák – és akkor még igencsak finoman fogalmaztunk… Erre példa, hogy bár az Auguszta-telepre 1920-as megnyitásakor minden társadalmi rétegből érkeztek menekültek, azonban a közeli Pongrác utcai lakótelep 1924-es megépítése után a köztisztviselők hamar elhagyták a helyet.

A telep már nincs meg, ugyanis itt kezdte meg működését – nyilván a telep lebontása után – a BKV Pongrácz utcai trolibusz telepe, de hogy el tudjuk képzelni, milyen állapotok lehettek, kpár igen fontos körülményt említünk:

• Szennyvízelvezetés eleve nem is épült a telephez, a vízvezetékek pedig a karbantartás hiánya miatt néhány év alatt már nem adtak emberi fogyasztásra alkalmas ivóvizet.
• Délelőtt 11 óra és délután 4 óra között nem volt vízszolgáltatás, mert a vízművek akkor töltötte fel a közfürdőt, ami valójában két kisebb betonmedence volt.
• Az épületeken a telep „fénykorában” 7.000 ember osztozott, kisebb alapterületen, mint a szomszédos laktanya 400 lova!
• Nem csak kőházak voltak, hanem fabódék is, sőt, a fabódék száma mintegy 110 darab volt, szemben az 50 kőházzal.

Sajnos akkoriban, 1920 után erre futotta – és akkor még ott volt a gazdasági válság is! -, így ma már talán nem is elképzelhető szegénység volt a területen… Azt pedig sajnos nem sikerült megtudni. hogy a névadó társadalmi szervezetnek milyen szerepe volt a telep működésében, sajnos csak az építéssel kapcsolatban találtunk erre vonatkozó adatokat. Ebben a helyzetben bizony előfordultak bűnesetek, melyeket a legtöbb esetben a szegénységi bűnözés kategóriájába sorolhattak – érthető okokból.

Úgy tűnik, később sem javult a helyzet…:

Az persze semmiképpen nem érthető és védhető, ha valaki kioltja a másik életét, ez nem is kérdés! Nézzük tehát, hogy mi történt 1930 októberében a helyi Kaszinó-vendéglőben!

Amit tudtak, mindössze annyi volt, hogy Soltészné eltűnt, és vele együtt eltűnt még pénz is…

A Kaszinó-vendéglő elnevezését onnan kapta, hogy a vendéglő mellett volt egy kaszinó is, ahol volt egy nézőtér színpaddal, na meg más egyéb kulturális tevékenységet szolgáló dolog – persze a maga szerény módján, hiszen maga az épület is csak fából készült…

Mikor a rendőrök kiérkeztek, azonnal mindent tüzetesen átvizsgáltak, de valamiért a kaszinóra nem került sor. A vendéglő egyik tulajdonosa azonban ráparancsolat a csaposlegényre, név szerint Mester Jánosra, hogy egy betörött ablakon másszon be, és nézzen szét, mit talál bent.

Utána mászott egy Tóth nevezetű vasutas is, így ketten látták, hogy a színpad súgólyuka előtt ott van Soltész Jánosné macskája… Mellette rongydarabok feküdtek, és amikor gyertyák kért a két kutató, kiderült, hogy „a színpadnak van egy primitív süllyesztője is a színpad hátterében. A színpad deszkái körülbelül egy méter magasan vannak a földtől. A süllyesztő mintegy másfél négyzetméternyi nagyságú és kiemelhető a színpadból”.

A süllyesztőnyíláson át lementek a színpad alá és ott kezdtek vizsgálódni, ahol meg is találták Soltész Károlyné holttestét. Az asszonyon egy ing volt, ruhái rá voltak dobálva testére és mintegy betakarták.

A gyanú Mester János csaposra terelődött – aki annak előtte Romániában rendőr volt, és onnan szökött meg -, hiszen a szakácsné és a csapos a vendéglő épületében laktak, ráadásul Mester János szobájának ajtaja éppen szemben volt Soltész Jánosné szobájának ajtajával!

Amikor kérdezték a csapost, hogy nem tapasztalt esetleg valami különöset az éjjel, akkor azt vallotta, hogy hallotta Soltészné ajtaját nyílni – hiszen az elmondása szerint nyikorgott -, és rékérdezett, hogy az asszony az, vagy esetleg más, az asszony hangját hallotta, aki mondta, hogy ő van ott.

A rendőröknek azonban ez a történet valahogy nem volt kerek. Ugyanis, ha Mester hallotta a nyikorgó ajtót, és fel is ébredt rá, akkor elég nehéz volt elképzelni, hogy nem hallotta volna, hogy rátörnek az asszonyra, megölik, és mindezt úgy, hogy sem az ajtónyitásból, sem a dulakodásból, vagy éppen a segítségért kiabáló megtámadottnak a hangjából sem hallott semmit…

Mester János itt észrevette, hogy elszólta magát, ugyanakkor volt egy kiváló védekezése; ajtaját ugyanis kívülről zárták rá, mert bizony szerette megdézsmálni a vendéglő készleteit.

De ezzel sem volt szerencséje, ugyanis a rendőrök kiderítették, hogy Mester kívülről bezárt kifelé kellett nyomni, az így támadt résen késsel vagy valamilyen vékony acéltárggyal félre lehetett tolni a riglit, ezzel pedig az ajtó kinyílt! Sőt, megcsinálták az ellenpróbát is arra vonatkozóan, hogy aztán belülről visszatudják zárni az ajtót, vagy sem, de az eredmény itt sem a csaposnak kedvezett; belülről bizony be lehetett zárni az egyébként kívül elhelyezett zárat…

Ez pedig azt jelentette, hogy a csapos elhagyhatta szobáját, és vissza is tudott menni úgy, hogy visszazárta magára a kívülről felszerelt zárat!

Ennek ellenére Mester konokul tagadott, holott a detektívek kiderítették az udvaron felállított kuglizóban – éppen ott, ahol a csapos ülni szokott egy padon, az állítóhelyiségben, hiszen ő állította a bábukat! –  találtak egy kilazult téglát, és…

Kiderült, hogy ott van elrejtve az ellopott pénz a vasládával együtt, amiben volt, és abban találtak még arany karórát is, na meg Mester véres zsebkendőjét…

Amikor ezt a bizonyítékot bemutatták – hosszas kihallgatása egy pontján – azonnal megtört, mindent részletesen bevallott, elmondta, hogy nem akart ölni, de amikor az előre elkészített álkulccsal bement, majd, az ablakon át mászott ki – hogy úgy tűnjön, onnan hatoltak be – megcsörrent a pénzeszsák, és Soltészné felébredt…

Az igazán megrázó részleteket inkább mellőzzük, elég csak annyi, hogy többszöri kísérlet után tudott végezni áldozatával.

Tettének indítékai között elmondta, hogy azért jött Magyarországra, mert Romániában csendőr volt, de soha nem kapott kimenőt, 16 éves húgát és 14 éves öccsét viszont Kolozsváron hagyta, és őket is el kellett tartania…

Aki rátör embertársa életére nyilván elvetemült gazember, de látni kell, hogy a nyomortelep kialakulásában, és végül a szörnyű tett elkövetésében bizony szerepe volt az 1920-as eseményeknek…