Trianon 1921-ből nézve
Még frissek a sebek, melynek mentén lemetszették Magyarország területéből minden egyes égtáj irányában, ahogy friss az emléke annak az osztrák rokkant katonának is, aki Klebelsberg Kunó gróf belügyminiszternek mondott el egy szívbemarkoló történetet, melyet mi a Nemzeti Újság 1921 december 14.-én megjelenő 280. számában találtunk meg.
Borítóképen: A „Négy Nagy”, akik figyelembe vették (?) a különféle véleményeket, tényeket vagy éppen ferdítéseket (!) és döntöttek, balról jobbra a képen: David Lloyd George, Vittorio Emanuele Orlando, Georges Clemenceau és Thomas Woodrow Wilson
A cikket Fertsák Jenő nemzetgyűlési képviselő jegyzi, a címe pedig: Sopron. Ennek oka pedig az, hogy a velencei jegyzőkönyv értelmében 1921. december 14-e és 16-a között Sopron és környékének lakossága népszavazáson döntötte el, hogy összesen 257 km² Magyarországhoz vagy Ausztriához tartozzon-e.
El lehet képzelni, mennyire nyomasztó lehetett a hangulat, amikor másfél évvel azelőtt írták alá a Trianoni békediktátumot, és benne volt a lehetőség, hogy újabb területeket szakítanak ki Magyarország testéből!
A szerző biztos abban, hogy a népszavazás Magyarország számára kedvezően alakul, ugyanakkor felteszi a kérdést:
Ki hitte volna, hogy valaha azt merjék tőlünk kérdezni: magyarok akarunk-e maradni, vagy osztrákok akarunk-e lenni? Hősek akarunk-e lenni ősi hazánkhoz vagy árulói kívánunk-e lenni?
Majd így folytatja:
És mégis föltették nekünk e kérdést. Meg fogják kapni a feleletet és a felelet manifesztáció lesz nemcsak Sopron és vidéke, hanem az egész elszakításra ítélt terület részéről, melynek Sopron a szíve, sőt az egész ország elszakított területei részéről, hogy igy szavazott volna mindenütt a nép, ha megengedték volna neki, hogy döntsön a saját sorsáról.
Annak érzékeltetésére, hogy Ausztria milyen aljas árulást követ el, nevezetesen, hogy a nagy háború után még Ausztria is elvett területeket, és még Sopronban is népszavazást kellett tartani, Fertsák Jenő egy történetet tár az olvasó elé:
És Ausztria? Legmegkapóbban, markolóan Sopron városának kiváló képviselője, Klebelsberg Kunó gróf belügyminiszter irta le egyszer Ausztria szerepét. A jeles gróf még a rokkantügyi hivatal elnöke volt és mint ilyen látogatott meg több rokkanttelepet. Az egyik ilyen telepen meglátott egy szegény osztrák rokkantat, kinek a gránát mindkét lábát elszakította és aki a hivatal adta két műlábon lépegetett.
Érdeklődött a hogyléte felöl és azt a feleletet kapta, hogy a szegény rokkant csak meg volna, mióta a műlábakat megkapta. De a szegény családja! Azért aggódik, az nyomorban van. Pedig de gazdag lehetne!
– Mesélje el barátom, mi a történetet?
– Szomorú történet lesz az! Przemysl sáncait védtük, mikor lecsapott közénk egy gránát és elszakította mindkét lábamat. Ugyanakkor mellettem egy hős huszártiszt mellét szakította föl. Kifordult az atillája, vér futotta be és a zsebjéből sok ezressel megtöltött pénztárca lógott ki és fordult szinte kihívóan felém.
Láttam, hogy a hős tiszt percei meg vannak számlálva; láttam, hogy eszméleten kívül van; láttam, hogy nem veszi többé hasznát pénzének; a magam tehetetlenségére és szegény családom nyomorúságára gondoltam. Feléje nyúltam a kincsnek, mely legalább a családom létét biztosítaná, — de a lelkiismeret szava viszszarántotta a kezemet, háromszor megkíséreltem magamhoz venni a kincset, de a lelkiismeretem mindig azt súgta, azt ordította, azt dörögte a fülembe, csak nem rablod meg vérében vonagló hős bajtársidat!? Nem is tettem. Egy újabb gránát csapott le és eltemetett bennünket; hogy mi történt aztán, nem tudom. Mikor fölébredtem, egy kórházvonaton voltam súlyos sebeimmel.
És amit az egyszerű osztrák baka lelkiismerete nem engedett meg, azt megengedi Ausztria lelkismerete.
