Turizmus, 1913: Magyarország – tanuló és tanítómester

1913-ba kalauzoljuk olvasóinkat. Az utolsó év az első nagy világégés előtt, az utolsó év, amikor egy birodalom meghatározó részeként Magyarország státusza egészen más volt, mint aztán… De már akkor is jöttek a jelzések: sok téves információ keringett rólunk a világban.

Borítóképen: A turisták egyik kedvenc vasárnapi kirándulóhelye, a Dobogókő csúcsa 1913-ban (forrás: Uj Idők, 1913)

És itt jön egy csavar a történetben: az alábbiakban olvasható gondolatok forrása nem más, mint Arthur Battishill Yolland, aki 1896-tól élt Budapesten. Irodalomtörténettel foglalkozott, magyar országos bajnok teniszező, labdarúgó, edző és magyar nemzetközi labdarúgó-játékvezető volt. Ő volt az, aki felfedezte Magyarország értékeit, és ő volt az, aki – 1913-ban már másokkal egyetemben – felismerte a turizmusban rejlő lehetőségeket.

Itt és most nem csak a pénzbeli kérdésekről lesz szó, az angol úr a maga komplexitásában tárta véleményét a nyilvánosság elé!

Íme:

A modern világjáró már nem elégedett meg azzal, amit mindenki ismert – a megszokott városképekkel, a svájci tájak fényűző látványával, a fjordok veszélyeinek biztonságos megismerésével, vagy az éjféli nap varázslatos fényeivel. Unta azt a sorozatszerű, már régóta ismert élményt, amit még a leghíresebb útikönyvek sem tudtak igazán megragadni. Valami újat, valami igazán eredetit keresett – olyat, amit akkoriban Magyarország különleges, romantikus hangulata kínált.

A Hortobágy végtelen síkságán, a Tátra drámai hegyeiben, vagy az al-Duna mesés szurdokaiban még mindig megtalálható volt az a nyers, érzelmekkel teli romantika.

Míg máshol a délibáb csupán az útikönyvek lapjain élt illúzióként, és a lovas pásztor életének képe csak egy elérhetetlen, idealizált múzeumi relikviaként szerepelt, itt a természet valósága nem keveredett olyan mértékben a modern kényelemmel, ami gyakran elvitte volna annak igazi báját. Magyarországon – szerencsére – még mindig olyan területek voltak, ahol a természet szabadon létezett, távol a civilizáció burkolt megjelenésétől. A friss, tiszta levegő gyógyító ereje mellett a világjárók ott valóban különleges élményekben és kalandokban részesültek.

Magyarország gazdag történelmi és művészeti kincsforrássá vált, ahol a parasztművészet magas színvonalú alkotásai akár kultikus státuszra is emelkedtek volna, ha az idegen látogatók mélyebben megismerték volna azokat. És a vadászatról sem feledkeztek meg! Az ország kiterjedt vadászterületei és a ritka nagyvad egyedisége Európában szinte páratlan élményt nyújtottak. Képzeljék el, hány angol vagy amerikai utazó vállalt szívesen egy olyan kirándulást, ahol a medvevadászat izgalma társult a természet csodáinak megtekintéséhez, szemben azzal, hogy csak egy svájci üdülőház ablakából vagy erkélyéről csodálhatták volna a tájat.

Először azonban meg kellett törnünk azt a régi elképzelést, hogy a kultúra Bécsnél ér véget, és az igazi műveltség csupán messze, Orsovánál kezdődött volna.

Erre remek alkalmat biztosított az 1914-ben Londonban megrendezett “Travel and Sport” idegenforgalmi kiállítás, melynek keretében a nemzetközi Idegenforgalmi Vállalat feladata volt a magyar oldal képviselete. Ezzel az eseménnyel szerettük volna világossá tenni, hogy Magyarország nem csupán modern, hanem teljesen szuverén államként lépett fel, amely Ausztria mellett is versenyképes partnernek bizonyult. Célunk az volt, hogy bebizonyítsuk: a magyar kultúra nem egzotikus melléklet volt, hanem élő, versenyképes, és bárhol, bármilyen környezetben megállta a helyét.

Az államvasutaknak is kulcsszerepe volt ebben a megjelenítésben: képesek voltak vizuálisan bemutatni a természet szépségét és a modern kényelem előnyeit.

Nemrég egy, Magyarországot ünneplő, három nyelven megjelent könyv számos példányszámban bizonyította, hogy az ország vonzó arcát így is lehetett bemutatni. Egy nagy, szemléltető térképen keresztül fel kellett térképeznünk azt a kiváló vasúti hálózatot, amely könnyedén összekötötte a számtalan fürdőt és természeti csodát – hiszen a magyar vasút kényelme és modernsége Európa-szerte versenyképesnek bizonyult.

A modern élet számos stresszel és „betegséggel” járt, de Magyarország bőséges gyógyító forrásai és fürdői gyakorlatilag minden probléma ellen hatékony megoldást kínáltak. A kincstári és magántulajdonban lévő fürdők – néha még ismeretlenül a külföldiek számára – olyan példákat mutattak be, mint a Herkulesfürdő, amely nemcsak orvosilag hatékony volt, de természeti szépségét illetően is ritkaságot képviselt. Ott volt Hévíz is, amely a maga nemében páratlannak bizonyult világszerte, és Parádról, valamint más fürdőkről szólva is könnyedén felülmúlta a jól ismert nyugat-európai üdülőhelyek, mint Karlsbad vagy Wiesbaden hírnevét.

Összességében Magyarország olyan adottságokkal rendelkezett, amelyek egyszerre tették a tartózkodást élménnyé és hasznossá.

Az ország ózondús levegőjétől a hatalmas fenyőerdők üde hatásán át mindent megtaláltak a magyar hegyek között, melyek igazolták Horatius híres szavait: azt a pontot, amely lelkében összhangot teremtett, mindenki megtalálhatta. Egy olyan kiállítás, amely bemutatta az összes magyar gyógyító vizet és a természet egyéb kincseit, valóban lenyűgöző lehetett – hiszen;

Egyetlen más ország sem rendelkezett olyan gazdag gyűjteménnyel, mint Magyarország.

És így Budapest is megmutatta, hogy nemcsak kiváló elhelyezkedése miatt, hanem a természet által felruházott, gyógyító forrásoknak köszönhetően is ideális nemzetközi központtá vált. Sehol a világon nem tapasztalható egyszerre a városi kényelem és a természet csodáinak nyugtató, regeneráló hatása. Nem kellett lemondani semmiről, ami a modern élet nehézségeit mérsékelte, hiszen itt mindkettőt élvezték – akár egy sétával a Margitszigeten, akár egy meditatív pihenéssel egy zöldövezetben.

Végezetül, Magyarország nemcsak a turizmus terén, hanem a humanitárius megoldásokban is élen járt. A gyermekvédelem példamutató volt, és más szociális intézmények is kimagasló eredményeket produkáltak. Volt olyan utazó, aki nem csupán a szórakozásra, hanem a tanulásra is vágyott; ők személyesen szerették volna megtekinteni azokat az intézményeket, amelyek a modern, emberközpontú társadalom esszenciáját tükrözték.

Így a Nyugat nemcsak tanított, hanem tőlünk tanult is.

Igen, így látta egyangol úr, aki tovább látott az orránál, és nyitott volt annak az országnak a szépségeire, és értékeire, ami befogadta, meghallgatta, és ami megélhetését is biztosította. Csoda, ha Yolland Artúr dr. magyarrá lett?