Új a nap alatt? Szó nincs róla, az újrahasznosítás csak a csecsemőnek új!
Cséry Lajos 1872-ben vásárolt egy 2600 holdas földbirtokot az akkor Vecséshez tartozó Pusztaszentlőrinc területén. Az uradalomban tehenészete és gyümölcsösei voltak, és félmillió facsemetét ültetett el a dűlőutak mentén. Az 1890-es években szerződést kötött a fővárossal az ottani szemét feldolgozására, melynek helyéül birtoka déli részét jelölte ki.
Borítóképen: Jön a szemétvonat a Nagy-Burmán, a Cséry-telep felé tart (forrás: Vasárnapi Könyv, 1917)
A vállalkozás 1900-ban részvénytársasággá alakult, és bár nyugat-európai szakemberek is meglátogatták a telepet és tanulmányozták az itteni eljárásokat, az elszállított szemét mennyiségéről zajló folyamatos viták miatt a főváros Cséryvel 1906-ban szerződést bontott, majd a vállalkozás 1913-ra csődbe ment.
A telepet és az épületeket ekkor a főváros vette meg és folytatta működtetésüket.
Úgy tűnik, a főváros szerette az ilyen „gazdaságos” megoldásokat, de a lényeg, hogy aCséry-telep hivatalosan 1960-ig üzemelt szemétlerakóként, de szippantós kocsik még a 2000-es években is ide hordták a rakományukat.
A telepen becslések szerint manapság állítólag kb. 10 millió m³ anyag van, amely veszélyes hulladékokat is tartalmaz.
És ez nem feltétlenül a század első felében gyülemlett fel… Legalábbis erre enged következtetni a szippantós kocsik által ide engedett anyag a későbbiekben, illetve az, hogy pontosan tudjuk, hogyan működött az 1910-es években az üzem. Igen, üzem, mert itt ipari méretekben foglalkoztak a szemét válogatásával, hogy az újrahasznosítható legyen!
Nézzük, hogyan működött a rendszer! Az 1910-es években a városi közterekről és háztartásokból összegyűjtött szemetet nagy szemeteskocsik szállították ki a város peremén található rakodóállomásra. Ott darukkal emelték le a kocsik szeméttartályait, és a tartalmukat vasúti kocsikba ürítették. Ezek a vagonok a hulladékot a Pestszentlőrinc határában működő szemétfeldolgozó üzembe vitték.
A feldolgozás több lépésben, főként rostálásból és kézi válogatásból állt. Először egy nagy, hengeralakú, durva fémszitával rostálták át a szemetet, amely a nagyobb darabokat különítette el, hogy azok ne torlaszolják el a további feldolgozási folyamatot. Ezeket az elemeket a henger oldalirányban kilökte magából.
A még hasznosítható tárgyakat azonnal osztályozták anyaguk szerint. A rostálást követően a kisebb darabok egy folyamatosan mozgó, kenderszövetből készült hosszú szalagra kerültek. A szalag két oldalán nők és férfiak álltak, akik nagy gyakorlattal szedték le az értékesíthető anyagokat, és külön kosarakba gyűjtötték őket.
A válogatás jól szervezett munkamegosztással működött: egyesek csak a csontokat, mások a rongyokat, megint mások a fémeket vagy az üvegdarabokat, egyesek pedig a szenet, fahulladékot válogatták ki.
Ezeket a részben szétválogatott anyagokat később tapasztalt dolgozók rendezték tovább: a fémeket például típusuk szerint csoportosították (réz, vas, acél, ólom stb.). Ehhez kis mágnespatkót használtak, amellyel könnyen megállapították, hogy egy adott tárgy vasból vagy más fémből készült-e, hiszen a mágnes már akkor is csak a vasat és acélt vonzotta. A teljesen szétválogatott hulladékot ezután a raktárba vitték, ahol nagy mennyiségben préselték és csomagolták.
A bálákat jó áron értékesítették különböző feldolgozó üzemeknek – így lett a hulladékból bevétel.
A budapesti községi szemétszállító vállalat évente közel félmillió koronát keresett ezen a tevékenységen. A válogatással azonban még nem ért véget az összegyűjtött szemét hasznosítása. A szalagról a munkások leszedték az értékesíthető részeket, a végén leömlő maradvány már csak az úgynevezett hasznavehetetlen szemét volt.
Ennek az anyagnak egy részét – különösen az utcai szemétben találhatót – trágyaként hasznosították. Kiskocsik vitték ki az üzem közelében kialakított telephelyre, ahol halmokba rakták. Ugyanígy kezelték a háztartási hulladékból származó szerves anyagokat is, például az ételmaradékokat, zöldséghéjat, konyhai növényi hulladékot.
Idővel ezek bomlásnak indultak, és úgynevezett komposzttrágyát képeztek, amit a gazdák örömmel használtak. A hulladékból származó trágya az üzem teljes bevételének mintegy ötödét tette ki.
A feldolgozáshoz szükséges gépek működtetéséhez használt tüzelőanyagot is részben a szemétből nyerték. A háztartási hulladékban ugyanis sok elégethető anyag – részben megégett koksz, szén és fa – is előfordult. Ezeket a válogatás során gyűjtötték össze, és az üzem kazánjaiban hasznosították.
A szemét ilyen üzemszerű feldolgozása nemcsak gazdaságilag bizonyult jövedelmezőnek, hanem közegészségügyi szempontból is elengedhetetlenné vált. A hulladék ugyanis bomlásnak indulva kellemetlen szagot árasztott, és táptalajt adott számos betegség kórokozójának: baktériumok, csírák, férgek és egyéb kártevők szaporodtak benne.
Ezért különösen fontosnak tartották, hogy a szemetet minél előbb elszállítsák a lakott területekről.
A legértékesebb hulladék egyébként az aranyművesek műhelyeiből származott. Ezt a mesterek maguk is gondosan gyűjtötték. A nemesfémek, például arany reszelésekor jelentős mennyiségű finom por keletkezett, amely lerakódott a ruhákon, cipőkön és a műhely padlóján. Ez a por az otthonukba is bejutott. Évente begyűjtötték a felsöpört, poros anyagot, majd ügyesen feldolgozták: először hamuvá égették, majd vízzel iszapolták, és így vonták ki belőle az aranyat.
Volt olyan eset, amikor egy régi aranyműves papucsából 30 korona értékű aranyport sikerült kivonni.
Külföldön eközben egyre többet foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogyan lehetne a szemét elégetéséből villamos energiát előállítani, amelyet később városi világításra is fel lehet használni. Több helyen meg is valósították ezt az elképzelést.
Magyarországon Miskolc városa már 1907-ben épített egy ilyen szemétégetőt. Itt a városi szemét elégetéséből származó hőt használták fel gőzgépek működtetéséhez, amelyek a vágóhíd és a jéggyár elektromos berendezéseit hajtották meg.
A rendszer lényege az volt, hogy előbb kiválogatták a szemétből az elégethető részeket. Ezeket a kazánokba vitték, ahol hőtermelésre használták, amivel a gőzgépek működését biztosították. A gőzgép tengelyét egy dinamóhoz csatlakoztatták, így keletkezett a villamos áram.
Nos, az újrahasznosítás ugyan a mai idők szlogenje, de valódi újrahasznosítás már igen régen működött hazánkban – méghozzá olyan szinten, ami nemzetközi szinten is igen magas színvonalú volt!
