Újabb részletek a Magyar Tempóról!
Több cikkben is foglalkoztunk már a hazai ipar e különleges gyöngyszemével, így aki követi írásainkat régi ismerősként tekinthet a most bemutatandó gépekre, de aki esetleg a korábbi cikkekről lemaradt volna, nem kell sokat keresgélnie, a korábbi cikkeink hivatkozásait becsatoltuk alábbi írásunkba.
Borítóképen: Három-, illetve négykerekű változat is volt!
Hogy épületek fel ezek a gépek? Nos a hajtás alapja a háromkerekű verziónál egy 396 cm³-es, a négykerekű verziónál egy 596 cm³-es motor volt. Mindkettő kétütemű, német ILO gyártmány volt, de magát a gépet a magyar hivatalos szervek hazai gyártású automobilnak minősítették.
A Tempo története:
Bár a gyártó azt állította, hogy terepjárói „otthonosak a balkáni utakon, a török, jugoszláv és román hadseregben is, de kelet felé eljutottak Kínába, nyugat felé Chilébe és Brazíliába is”, és nem is kételkedünk benne, hogy eljuthattak ezekre a piacokra, mégis azt gondoljuk, hogy ez a gép nem volt igazán nagy üzleti attrakció, így aztán a vállalat megjelent polgári gépekkel is. Igaz, ezek már korábban is voltak, de 1940-re némi frissítésen estek át.
Az igen figyelemreméltó terepjáró ilyen volt:
De tovább! A négykerekű verzió négy-, míg a háromkerekű három fokozatú váltót kapott (mindkét esetben egy hátrameneti fokozattal), a hajtást mindkét esetben elől oldották meg, így a motor-váltó-erőátvitel egyetlen robosztus szerkezetet alkotott. Ehhez egy központi csővel illesztették a kis tehergépek további részeit. A kisebb egyébként – kiviteltől függően – 750-850, míg a nagyobb négykerekű 1.000-1.200 kilogrammal volt terhelhető.
Íme, az egyszerű alvázszerkezet, amiben a gépészet minden elemét előre helyeztek, beleértve az akkumulátort és a tankot is:
Ha jobban megnézzük, a szerkezetek csak a tűzfaltól előre különböztek, a többi elem és szerkezeti kialakítás azonos, így költséghatékonyan gyárthatták.