Újjáépítés: Hogyan fogtak hozzá?
Hivatalosan 1945 április 4.-én hagyta el Magyarország területét Nemesmedvesnél az utolsó német katona – ehhez is igazították aztán sokáig a felszabadulási ünnepségeket -, de az Ideiglenes Nemzetgyűlés által az 1944. évi december hó 21.-én összeült Debrecenben, a Református Kollégium Oratóriumtermében.
Borítóképen: Látkép a királyi palota romkupolájából az ideiglenesen helyreállított Ferenc József hídra
A következő napon az „Ideiglenes Kormány megalkotása céljából” az Ideiglenes Nemzetgyűlés 23 tagú Politikai Bizottságot választott. Még aznap megalakult a Dálnoki Miklós Béla vezette Ideiglenes Nemzeti Kormány. Ez a kormány 1945. november 15.-ig irányította az országot.
Tudni kell azonban, hogy az ideiglenes kormányt azonban nem az Ideiglenes Nemzetgyűlés, hanem az általa megválasztott Politikai Bizottság választotta meg és alakította át később. A kormány összetételét valójában Moszkvában jóváhagyott pártközi megállapodással határozták meg a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontban részt vevő pártok. Ezek a következők voltak: Független Kisgazdapárt, Magyar Kommunista Párt, Magyarországi Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Parasztpárt és a Polgári Demokrata Párt.
Ennyit a politikai háttérről, és ezt is csak azért említettük, hogy látható legyen; a kezdetek kezdetén ugyan igen erőteljes volt a szovjet – és általában a győztes hatalmak – befolyása, de látszólag széles konszenzuson alapult az Ideiglenes Nemzeti Kormány.
Azt, hogy mi a feladata ennek a kormánynak, senki sem kérdezte, vagy vitatta, egyértelmű volt; a lehető leghamarabb hozzá kell fogni az újjáépítéshez!
Ennek egyik igen furcsa „hajtása” volt a feltehetően a Tildy- és/vagy a Nagy Ferenc-kormányokhoz köthető amerikai hitelfelvétel 1946-ban, amikor – többek között – Jeep-ek is kerültek hazánkba amerikai hitelből finanszírozva:
De mi történetünkben még nem tartunk itt! 1945 elején vagyunk, amikor Budapesten már elültek a harcok (hivatalosan 1945 február 13.-án) a Dálnoki Miklós Béla vezette Ideiglenes Nemzeti Kormány vezetésével így itt is elindulhatott az újjáépítés.
Mindjárt el is indult a munka, de építésről még szó sem volt, előbb a sérült épületek életveszélyes állapotának megszüntetése, a hiányzó, vagy súlyosan sérült szerkezeti elemek kidúcolása és falazatokkal való pótlása, a lelógó párkányok, meglazult, ledőléssel fenyegető tűzfalak, kémények, épületrészek alatti utcaterületek elzárása, majd a veszélyes részek eltávolítása volt a fő feladat.
Ezeket a munkákat az akkori iparosréteg végezte el, voltaképpen teljesen önkéntes (inkább kirendelés volt ez!) alapon. A romok utcákról való eltakarításában a lakosság egésze részt vett, ekkor ugyanis nem akarat kérdése volt, hogy kis segít ebben, hiszen az élhetőség alapvető feltétleinek a megteremtése volt a cél.
1945. június 27.-én azonban megjelent Miklós Béla miniszterelnök ellenjegyzésével a 4000/1945. ME rendelet az újjáépítési közmunkakötelezettség szabályozása tárgyában, ami szervezett formába igyekezett terelni a munkálatokat. A rendelet lényege az volt, hogy a 18 és 60 év közötti férfiak, valamint a 18 és 42 év közötti nők (rokkantak, fogyatékkal élők, és egyéb speciális helyzetben lévők kivételével) havi 4 munkanapon kötelesek voltak közmunkát végezni, miért járt fizetés (hogy mennyi, sajnos nem derül ki a rendeletből).
Azok, akik azonban mégsem vállalták a közmunkát, megválthatták a munkavégzést, méghozzá adófizetés formájában.
Ez utóbbit nevezték közmunkaváltságnak, ami a közbeszédben közmunkaválságként (így „t” betű nélkül!) került be, és magát a közmunka rendszerét is ezzel a névvel illették. Azon el lehet filozofálni, hogy a rendszer mennyire volt korrekt, és azon is, hogy a kivételt képező személyek köre vajon igazságos volt, vagy sem, de tény, hogy a közmunkaválság (így használjuk, a köznyelvi alakjában) elindulásával nagyobb lendületet kapott az újjáépítés.
A lakosság munkára való kirendelése helyett tehát ez a rendszer lépett életbe, és 1.500-2.000 főből álló fizetett munkáscsoportot szerveztek a fővárosban.
Fontos tudni, hogy az addig elég komoly problémát jelentő, fel nem robbant bombák és robbanóanyagok begyűjtését is a közmunkaválság keretein belül oldották meg, a hídépítési és roncsok bontásának munkái is ide tartoztak.
Azzal együtt, hogy megindultak a romeltakarítási, és biztonsági munkálatok, elkezdődött a károk felmérése is, ezek alapján pedig a feladatok meghatározása. Az összes épületet át kellett vizsgálni, jegyzékbe venni a hiányokat. Ehhez a munkához csak Budapesten 600 mérnökre, építőmester és műszaki képzettségű személyre volt szükség. Csodálatos módon mintegy 3 hónap munkájával elvégezték a feladatot! Természetesen ez egy országos feladat volt, és hogy legyen némi fogalmunk arról, hogy milyen állapotban lehetett az ország, elég talán csak egy pár összesítő adatot közölni:
A háború pusztításai során az ország 1.700.000 lakóépülete közül 821.499 sérült meg, a legnagyobb mérvű károkat a főváros szenvedte, 38.000 épület közül mindössze 14.11 százalék, vagyis 5.500 épület maradt sértetlen.
Volt ilyen is:
Budapesten 30.500 épület sérülésekkel megúszta a háborút (ezek közül azonban nem volt mind javítható!), viszont teljesen elpusztult kereken 2.000 épület! A lakóépületeket tekintve valamivel jobb volt az arány, de itt sem volt egyáltalán jó a helyzet…: a főváros 300.000 lakásának mintegy harmada sérült meg, illetve pusztult el.
Nem nehéz kitalálni, hogy minden létező építési alapanyagra (is) szükség volt, de abban a helyzetben mégis abból indultak ki, hogy mi az az építőanyag, ami egyáltalán rendelkezésre áll!
A szakemberek szerint elsősorban a cserépgyártást, mészégetést, üveggyártást kellett felfuttatni, és biztosítani kellett a fellelhető faanyagokat a tetők számára. Behozatalról akkoriban szó sem lehetett, így a hazai gyártást, illetve fakitermelést kellett felfuttatni!
A lakóépületek helyreállítása igen nehéz feladatnak bizonyult. Ezek ugyanis magánkezdeményezésre természetes módon elindultak, de hamar kiderült, hogy a lakbérekből az épületkárok nem fedezhetők… Sajnos azonban ezekre a közmunkaválság keretében meg kapacitás nem volt, ezért központi előírásokkal igyekeztek kezelni a helyzetet:
A legszükségesebb munkára, mint a víz- és csatornázási vezetékek helyreállítása, lakásonként egy W. C. és vízvezeték használható állapotba helyezésére, továbbá a 20 m²-nél kisebb mértékben sérült tetők helyreállítására kötelezték a háztulajdonosokat.
Ezt az intézkedést megint csak lehet vitatni, vagy éppen helyeselni, de a lényeg az volt, hogy központilag igyekeztek azokat a legfontosabb – és magánberuházásban elvégezhetőnek tartott! – munkálatok irányába terelni a lakóházak tulajdonosait, amelyek a legnagyobb problémák lehettek.
1945 végére a tetőhelyreállítási munkák 70 százalékát elvégezték, de a maradék, mintegy 9.000 tető javítása anyaghiány okán – ami a szénhiány, és az ezzel is összefüggő szállítási nehézségek következménye volt – csúszott, és azokat csak a következő években sikerült megnyugtatóan megoldani.
Bizony, a hiány olyan méretet öltött, hogy 1945 októberében rendeleti úton szabályozták, hogy a tető- és lakáshelyreállításon túl más munkák nem végezhetők az újjáépítés során!
Ekkor akadt el a Margit híd újjáépítése is:
Talán éppen az ekkor szerzett tapasztalatok hozták aztán azokat a kísérleteket, melyek során lakótelepeket igyekeztek építeni a korábbi épületek helyén/helyett, legalábbis erre utal, hogy a korabeli sajtóban egyre több ebbe az irányba mutató vélemény olvasható.
Azt írták ugyanis, hogy amit akkor végeztek, csupán helyreállítás volt, az újjáépítés viszont annyit tesz, hogy a városok, illetve falvak lakosságának lakásigényeit magasabb szinten elégítsék ki!
Látni kell azonban, hogy akkoriban ezek a gondolatok inkább csak ígéretek, vagy álmok voltak, a realitás sokkal inkább az volt, hogy a korábbi nagyobb lakásokat kisebbekre felosztották, megjelent a főbérlő-albérlő jogviszony, és bizony igen zsúfolt lakásokban éltek akkor a városban lakók.
Persze ezt nyilván látták a döntési pozícióban lévők is, és tudva azt, hogy a lakóházak helyreállítása sem igazán ment teljes mértékben magánerőből (sőt!), már akkor azt hangoztatták, hogy a „közületeknek” kell a főszerepet vállalni az új lakások építésében! Magyarul: már akkor kezdett körvonalazódni a későbbi állami lakásépítés rendszere.
Nos, a kezdet kezdetén így álltak hozzá, és a fentiekben hozott intézkedésekkel próbálták megoldani a cseppet sem szívderítő helyzetet.
