Magyarság Történelem Történelem Videók

Üldözési mánia, vagy realitás: a DVR, avagy a Rákosi-vonal

Ebben a cikkben nem fogunk kitérni a politikai jellegű vonatkozásokra, kifejezetten csakis azzal foglalkozunk, hogy mi állt a hátterében annak az igen komoly erőforrásokat felemésztő katonai jellegű beruházásnak, ami a magyar gazdaságnak nagyon nem hiányzott, hiszen a jóvátétel és az újjáépítés már egyébként is rettentő terhet rótt az országra.

Borítóképen: Egy megerősített védelmi pont bunkerrel és lőállásokkal

A Déli Védelmi Rendszer (DVR) története a magyar hadtörténetírás fehér foltja, amelyet az 1950-es évek katona-politikai eseményei hívtak életre.

A magyar katonai elgondolások között Jugoszlávia fontos helyet foglalt el. Számoltak azzal a lehetőséggel, hogy Jugoszlávia önállóan vagy Olaszországgal együtt támad.

Itt azért mégis ki kell térni a politikai helyzetre, de erre, mint adottságra tekintünk, témánk szempontjából ugyanis nincs jelentősége a korszak megítélésének. Ennek bemutatását nem ússzuk meg a történelmi előzmények ismertetése nélkül, ugyanis a déli fenyegetés Jugoszlávia képében bizony nem volt újkeletű az ’50-es években sem.

Már az 1800-as évek közepétől létrejöttek olyan elméletek, amelyek a délszláv népek (szerbek, horvátok, bosnyákok, bolgárok) egységét hirdették. A szerb kormány 1914. december 7-én adta ki a niši deklarációt (Niška deklaracija), amelyben megszabadítanak minden elnyomott testvért. Ez de facto azt jelentette, hogy Szerbia célja a délszlávok egyesítése lett.

1915. április 26-án az Antant és Szerbia aláírta a Londoni-egyezményt. Az egyezmény szerint a háború után létrejön Nagy-Szerbia, amely a következő területeket is tartalmazná: Bosznia-Hercegovina, Szlavónia, Szerémség, Bácska, Dél-Dalmácia, Észak-Albánia, de Macedónia és a Bánság nem lenne az övé.

Macedónia Bulgáriáé, Bánság Romániáé lett volna.

Ez utóbbi két terület hovatartozása fontos kérdés volt, és talán alapot is adhatott később a magyar honvédelem irányításával megbízottak számára, amikor a déli fenyegetésre gondoltak. De a történet itt nem állt meg.

1918. október 29-én az új Szlovénia, Horvátországgal közösen megalakította a Szlovén–Horvát–Szerb Államot, amely 1918. december 1-jén egyesült a Szerb Királysággal, s így jött létre a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság.

Az új királyságban a parlamentarizmus mentén haladtak a politikában, ám a parlamenti acsarkodásokat látva I. Sándor jugoszláv király felfüggesztette a törvényhozást és bevezette a királyi diktatúrát. Mivel a király szerint a délszláv népek közötti „legkisebb közös többszörös” a délszláv (jugoslav) összetartozás volt az összetartó erő, az ország nevét Jugoszláviára változtatta.

A második nagy világégés során Sztálin komoly katonai segítséget nyújtott a helyi partizánoknak, ezután nem is csoda, hogy a második Jugoszlávia 1946. január 31-én alakult meg és a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság nevet viselte.

Ez egy föderatív alapon szerveződő szocialista állam volt, de nem kötelezte el magát a sztálini Szovjetuniónak.

A hidegháború alatt semleges maradt. 1961-ben az egyiptomi Gamal Abden-Nasszer, az indiai Dzsaváharlál Nehru és Tito alapították a harmadik világ országaival szoros kapcsolatokat ápoló el nem kötelezett országok mozgalmát.

A semlegesség, valamint az a tény, hogy Jugoszlávia vezetése nem köteleződött el a Szovjetuniónak, szintén egy olyan jelzés lehetett, ami arra mutatott, hogy délről fenyegetett az ország, de talán ezeknél is fontosabb volt, hogy;

  • A második Jugoszlávia része lett – azaz a korábbiakhoz képest a Londoni-egyezmény ellenére terjeszkedett az ország! – Macedónia és a Bánság nagy része is.
  • Már Jugoszlávia is egy többnemzetiségű, elvileg föderatív állam volt, de Tito rendkívül ambiciózus volt, és Bulgárián kívül Albániát is szerette volna az új államalakulat kereteiben látni. 1947-ben két fontos tárgyalássorozatot is tartottak: Bledben és Evksinogradban több konkrét lépésre vonatkozó szerződést is aláírtak.

Az igazi érv tehát véleményünk szerint nem is annyira politikai, mintsem katonai jellegű volt, ugyanis az akkori magyar vezetés azt látta, hogy korábban a Monarchia kárára, majd a Londoni-egyezmény ellenére terjeszkedő Jugoszlávia további terveket szöveget hatalma kiterjesztésére.

És ne felejtsük: Tito anyagi és katonai erővel segítette az albán Enver Hoxha hatalomra jutását, és az volt a megállapodás, hogy Albánia új tagköztársaságként csatlakozik Jugoszláviához.

De volt még itt más is! Az akkori vélemények a Kárpát medencében a déli hadműveleti irány volt a legveszélyesebb, itt két kedvező irány kínálkozik az ellenség számára: a baranyai háromszög területéről Budapest irányába, és a Duna-Tisza köze.

A délnyugati irány azért érdekes mert, egyrészt ez a legrövidebb irány az Adriai tengerhez, és egy esetleges partraszálló erők megjelenése innen várható, másrészt a határ mentén ebbe az irányba esik zalai olajmezők, amelyek az üzemanyag ellátást biztosították.

Azt sem feledjük, hogy 1920-ban – és utána is… – volt egy olyan törekvés is Csehszlovákia és a délszlávok részéről, hogy az Őrvidéken keresztül közvetlen kapcsolatot építenek ki, azaz ezeket a területeket ők kapják meg. Ez volt az érv Ausztria számára, hogy aztán ő legyen az, aki – vesztes félként! – szintén kiharapjon egy területet a Magyar Királyságból.

Nem is véletlen, hogy a DVR-t így tervezték megvalósítani

Védőkörletek a déli határ mellett

A védőkörletek – amelyek a védelmi vonalon megerősített területek voltak, hiszen a védelmi vonal egésze (a két legközelebbi vonal a határhoz viszonyítva) – egészen Szentgotthárd térségéből indult, és valahol Hódmezővásárhely alatt, a határon ért véget.

De hogy jönnek ide az olaszok? Nos, az olaszok vitatták Dalmácia státuszát – ahogy Ausztria sem tekintette véglegesnek a határokat – de Jugoszláviávak kezdetben jó volt a viszony, mert a fent említettek mellett Jugoszlávia részéről kevesebb sérelem érte Magyarországot, ugyanakkor – mihelyt Magyarország szorosabb kapcsolatra lépett Olaszországgal!!! – a kapcsolatok elhidegültek.

Az olaszok tehát így kerültek képbe, de nézzük meg az érem másik oldalát is, hiszen az eddigiekben azokat az érveket szedtük össze, amelyek a DVR megépítése mellett szóltak. Igen ám, de mi szólt ellene?

Itt inkább csak egy felsorolás következik, és a legtöbb esetben kérdés formájában, hiszen – szerencsére a DRV soha nem volt éles, harci helyzetben, így sokszor a „mi lett volna, ha…” problémájába futunk:

  • Vajon Tito Jugoszláviájának tényleg voltak tervei Magyarország katonai lerohanására?
  • Vajon – ha volt is ilyen terv – meg merte volna lépni Tito, hogy egyszerre haragítja magára Moszkvát és Washingtont?
  • Vajon Olaszország – amely 1949-től a NATO tagja volt! – tényleg katonai szövetségre lépett volna Jugoszláviával céljai elérésére?
  • Vajon kapóra jött volna Moszkvának a Jugoszláv támadás, hogy még több haderőt küldjön Kelet-Európába?
  • Vajon érdeke lett volna ez a szovjet vezetésnek pár évvel a nagy világégés után, amikor Kelet-Európa országait a nyugat egyértelműen szovjet befolyási övezetként ismerte el?

Ezekre a kérdésekre nem biztos, hogy egyszerű a válasz, ezért mi az olvasóra bízzuk, hogyan gondolkodik ezek felől, és ennek függvényében hogyan ítéli meg; az akkori magyar vezetés üldözési mániás volt, vagy nagyon is reálisan gondolkodott?

Csak még egy történelmi adalék; Ausztria felé már csak azért sem volt érdekes a védmű építése, mert akkor az még szövetséges megszállás alatt volt, a keleti rész pedig szovjet ellenőrzés alatt állt.

Amikor a fenti kérdésekre megadja a választ a tisztelt olvasó, ezt a körülményt is vegye figyelembe!

Ajánlott Cikkek