„Üssétek le a vérebet!” Avagy: Haynau fogadtatása Londonban
Báró Julius Jacob von Haynau előtörténetéval nem foglalkozunk, elég róla annyit tudni sajnos, hogy 1849. március 31-én a lombardiai Bresciában osztrák seregek háta mögött kitört felkelést kíméletlenül vérbe fojtotta, ekkor ragadt rá a „Bresciai hiéna” gúnynév. Később a magyarországi forradalom és szabadságharc megtorlásában játszott szerepéért véreskezű hóhérként tekint rá a magyar történelem.
Borítóképen: Haynant a néptömeg üzőbe veszi (forrás: Vasárnapi Ujság, 1869 / Illustrated London News, 1850)
1849-ben a bécsi kormány teljhatalmú megbízottjaként végzett „rendcsinálása” során több mint száz embert végeztek ki, köztük Batthyány Lajost, az aradi vértanúkat, Csány Lászlót és Kazinczy Lajost.
Haynau különös kegyetlensége lassanként az osztrák udvar számára is kényelmetlenné vált. 1850. július 8-án Ferenc József császár visszahívta őt a Magyarországon állomásozó császári csapatok éléről, jelentős mennyiségű államkötvénnyel (!!!) méltányolva véres szolgálatait.
Haynau – hogy menesztése tényét leplezze – hosszabb európai körútra indult. Ennek keretében érkezett Londonba.
Mi sem jellemzi jobban Haynau „jellemét”, mint hogy a többi idelátogatóhoz hasonlóan minden további nélkül elindult egy kellemes városnézésre unokaöccsével és egy tolmáccsal. A nevezetességek megtekintése során egy szerdai napon délben a három turista betért Barklay és Perkins óriási sörfőzdéjébe.
Az elsőre feltűnt mindenkinek, hogy Haynau idegen, hiszen rendkívüli méretű bajuszt viselt, ami arrafelé akkoriban nem volt szokásban. Azonban a helyiek hozzá voltak szokva a messze földről odalátogatókhoz, ezért olyan nagy figyelmet azért nem kaptak. Ellenben volt egy szokás, ami lebuktatta Haynaut…
Az volt szokásban, hogy a láthatóan távoli országokból érkezettek beírták nevüket a vendégkönyvbe!
És itt indult el az események egy olyan láncolata, ami könnyen végezhetett volna a véreskezű Haynauval! Miután ugyanis beírta a nevét, fergeteges sebességgel terjed a hír, hogy ki az a furcsa bajszú idegen!
A roppant gyárból kitódultak a munkások és kiabálni kezdtek: „Le a hentessel! Üssétek le a vérebet!”
Gyorsan bezárult a kör a három látogató körül, egyesek már olyan közel értek, hogy akár tettleg is bántalmazhatták Haynaut! És bizony kapott is: ütötték, szalmatakerccsel arcul vágták, magas kalapját a fejébe nyomták. Ha két kísérője valahogy ki nem menekíti, bizony otthagyta volna a véreb a fogait…
De a két kísérőnek valahogy sikerült a tömeget arrébb taszigálnia, így Haynau kijutott az utcára. Igen ám, de az utcán már egy még nagyobb tömeg, mintegy 500 ember gyűlt össze! Haynau és kísérői kétségbeesetten védték magukat ökleikkel, maga ruhájuk össze volt tépve, sárral is megdobálták őket, sőt szemetet is a fejükre öntöttek…
Így jutottak el nagy nehezen a Bankside-on egy vízparti vendéglőhöz, melynek éppen nyitva álló kapuján egyszercsak eltűnt az üldözött…
Kint egy kicsit sem csillapodott a tömeg. „Fogjátok meg! Dobjátok a vízbe! Akasszátok fel a hentest!” – ilyenek voltak hallhatók.
Haynau a vandéglő udvarán álló kis szénraktár épületébe húzódott be, de valaki az üldözők közül észrevette, és egy perc alatt kihúzták a raktárból! Talán már a véreskezű is úgy gondolta, hogy eljött a vég, de ekkor két kísérője – pár járókelővel, akiket meggyőztek, hogy meg kell menteni egy ember életét – olyan erővel vetették bele magukat a küzdelembe, hogy Haynaut egyikük feltámogatta egy lépcsőn, és az épületben labirintusszerű szobái közül egy hálóhelyiségbe vezette, ahol az ágy mögött elbújhatott…
Ahogy a dühöngő tömeg észrevette, hogy nyomot tévesztett, még nagyobb haragra gerjedt, felrohantak a lépcsőn, ajtót ajtó után téptek fel, csak idő kérdése volt, hogy mikor találják meg az utált Haynaut.
Ekkor már a vendéglős háza jó hírnevének megőrzése, valamint anyagi kárainak megállítására rendőrért küldött.
Ez az egy szerencséje volt Haynaunak, ugyanis a rendőrök korábban megérkeztek, mint hogy az üldözők felfedezzék rejtekhelyét. „Ki férfiakat akasztatott s asszonyokat vesszőztetett” azt minden áron fel akarták akasztani! A rendőröknek is alig sikerült lecsillapítani a tömeget, pedig akkoriban Angliában a rendőröknek megkérdőjelezhetetlen tekintélye volt, rendes esetben mindenki kérdés nélkül engedelmeskedett nekik.
Haynaura a hálószobában, az ágyon ülve találtak rá, az ijedtségtől halálsápadtan, a félelemtől vacogva…
A rendőrök karon fogták és úgy támogatták le a folyóhoz, és ott csónakba ültek vele. Mindenkinek megtiltották, hogy csónakba szálljon rajtuk kívül, és a táborszernagyot a szállására vitték. Mihelyt némileg kikúrálta magát nem is időzött tovább Londonban, inkább folytatta útját, és már tudta, hogy nem jó ötlet elárulni, ki is ő valójában…
Nos, Londonban így fogadták a véreskezű Haynaut!
A történetre 1869-ben egy „y” név alatt író, minden bizonnyal Londonban élő magyar hívta fel a figyelmet, és ő volt az, aki meg is találta az Illustrated London News 1950. évi szeptember 7.-i és 14.-i számában az eseményről szóló képes beszámolót. Az írás 1869 június 20.-án jelent meg a Vasárnapi Újságban, az illusztrációk pedig a londoni lapból származtak.
