Utolsó mohikánok: a tiszai pontonhidak

Legtöbbünk a pontonhidakat úgy ismeri, hogy azt katonai célokra használják, illetve ideiglenes jelleggel, amikor valamilyen okból – nálunk a 20. század során ezek a valamilyen okok rendre háborúk voltak… – építenek és használnak.

Borítóképen: A csongrádi pontonhíd (foró: Britshun, CC BY-SA 4.0)

A pontonhidak gyorsan megépíthetők (és elbonthatók), kiváló átmeneti megoldást jelentenek, azonban az áradások, vagy éppen a folyó jegesedése esetén nem használhatók. Ezért ilyen időszakokban – jellemzően ősz és tavasz között – nem működnek, hiszen könnyen megsérülhetnének, vagy akár megsemmisülhetnének.

Ez pedig máris magyarázatot ad arra, hogy miért maradt mindig csakis átmeneti megoldás a pontonhíd.

Ezzel együtt Magyarországon van pár olyan pontonhíd, ami mind a mai napig üzemben van – legalábbis az arra alkalmas környezeti körülmények között. Tiszadob esetében például a pontonhíd mellett, kicsivel lejjebb a Tiszán kompátkelő is van, ami rugalmasabban indítható, vagy szükség esetén állítható le.

Ilyen viszont nincs Csongrádon, ahol egyébként van közúti és vasúti állandó híd is, azonban ezek a hidak a város dél-keleti határai környékén szelik át a Tiszát, ami Csongrád körül egy kanyarulatot képez, és így a város északi részéhez igen közeli, de a Tisza túlpartján elhelyezkedő Csép, Tiszasas, illetve Szelevény a közúti állandó hídon csak egy legalább 30-40 kilométeres kerülővel lehet elérni, miközben Csongrád belvárosától az előbb említett települések 9-10 kilométerre vannak légvonalban.

Az első csongrádi állandó híd 1903-ben épült meg, hozzávetőleg azonos helyen épült, mint a mai vasúti híd, de közúti forgalmat is bonyolított.

A közúti híd átadására 1981 november elején került sor, és természetesen nagyban segítette – és segíti – a közlekedést, de a fent említett települések problémáján nem sokat segített… Így a pontonhíd maradt, de miután – csak a mi feltételezésünk szerint – nem érint túl sok közlekedőt, eleddig nem került sor egy állandó híd megépítésére. Arról pedig nincs hír, hogy a közeli jövőben ebben nagy változás lenne – de legalábbis nem tudunk róla.

A harmadik pontonhíd Tiszamogyorós és Lónya között volt, de ma a térképen csak a hozzá vezető út látható, illetve a valamikori pontonhídtól nem messze elhelyezést nyert kompátkelő.

A csongrádi pontonhidat 1896-ban avathatták fel először, de 1919-ben és 1945-ben is megsemmisült… Az első híd fából készült – az elbontott esztergomi hajóhíd árát összeadva azt megvásárolták, majd Csongrádra vontatták -, és a mai pontonhídtól felfelé 40-50 méterre működött. Ez a híd lehetővé tette a kétirányú közlekedést, de a későbbi helyreállítás során már csak egy nyomvonalasra építették, faszerkezetét lecserélték, de a városban továbbra is csak fahíd néven ismerik.

És ha már említésre került a tiszadobi pontonhíd, annak történetét is érdemes felidézni. Már csak azért is, mert nagy tervek voltak, amelyek viszont érdekes fordulatot vettek… Rögtön egy kép a Friss Ujság 1934. évi 25. számából, és alatta a cikkből egy idézet:

„Négy vármegye, Szabolcs, Hajdú, Borsodés Zemplénmezőgazdasági és kereskedelmi érdekeltségei sürgetik évek óta, hogy a Tisza folyónak Tokajtól Tiszafüredig húzódó szakaszán építsenek új hidat, mert a négy vármegye városai és községei létfenntartásuk elsőrangú érdekeit várják attól az amúgy is szomorú gazdasági viszonyok mellett”

És hogy ebből mi lett? Nos, az évszázadok óta használt átkelőhelyen 1942-ben pontonhidat telepítettek, de azt 1944-ben a visszavonuló német hadsereg felrobbantotta, és csak 1949-ben állították helyre. Mai formáját 1986-ban nyerte el.

Az átkelő a tiszadobi vízmércén mért -150 és +480 cm közötti vízállás között üzemel. Hossza 169 méter, az útpálya 2,7 méter széles. A megengedett legnagyobb sebesség 5 km/h, az előírt követési távolság 100 méter, jelzőlámpás forgalomirányítás nincsen; a jól belátható hídra előbb felhajtó járműnek van elsőbbsége. Nagyobb hajók áthaladását egy 49 m hosszú kiúszó tag kiszerelésével biztosítják.

Tudomásunk szerint üzemszerűen használt pontonhidak Európában csak nálunk találhatók. Vannak, akik ezt elmaradottságunk egyik bizonyítékának vélik, mi meg úgy gondoljuk, hogy működő ipari emlékként óvnunk kell őket.