Vámbéry Ármin, a „hitetlen” dervis
1863 júliusában tizennégy, Mekkából közép-ázsiai hazájába tartó zarándok baktatott szamáron, tevén a Kizil Kum sivatag homokján át Bokhara, Szamarkand felé. A kis csapat tagja volt az isztambuli Rasid Effendi, aki Perzsiában csatlakozott a karavánhoz.
Borítóképen: Európaiként, magyarként és dervisként
A karavánnal utazók meg voltak arról győződve, hogy ő a török szultán titkos követe, aki üzenetet visz a khivai kánnak, a bokharai emírnek. Egyikük sem sejtette, hogy útitársuk „hitetlen”, egy európai, egy magyar ember, Vámbéry Ármin…
A zarándokok nagy szeretettel, tisztelettel vették őt körül. Ennek a fentiek mellett az volt az oka, hogy társuk sántán vállalkozott a nagy útra: felkeresni Turkesztán mohamedán szent városait. Nem tudták, hogy az akkor 31 éves Vámbéry bal lába 3 éves korában bénult le Pozsony vármegyei Szentgyörgyön, ahol 1832-ben megszületett.
Azt sem tudták, hogy azért csatlakozott a karavánhoz, mert a közép-ázsiai türk népek között remélte megtalálni a magyarok nyelvrokonait.
Tudni kell, hogy útja rendkívül kockázatos volt, ugyanis, ha leleplezik, mint „álruhás frengi” (európai), a legjobb esetben is örök rabszolgaság lett volna a sorsa!
De ezen túlmenően is fenyegető veszélyeknek volt kitéve; társai szegényes ételét ette, velük aludt tetvekkel fertőzött karavánszerájokban, közös sátrakban. Sivatagi útján a szomjhalállal is szembenézett. Sokat segített, hogy tökéletesen megtanulta a közép-ázsiai török nyelvjárásokat, és megismerte az ottani szokásokat! De hogyan került oda Vámbéry, honnan jött, mi kellett ahhoz, amit társai nem is sejtettek?
Az ő története sem indult könnyen… Édesapja röviddel az ő születése után kolerában meghalt, huszonkét éves édesanyja szegénységben nevelte és hamarosan újra férjhez ment, a család Dunaszerdahelyre költözött. A helyi népiskolába járt 12 éves koráig. Azután szabóinas volt egy rövid ideig, majd a falusi kocsmáros gyerekének lett a házitanítója.
Felismerve rendkívüli tehetségét, tehetősebb ismerősei elhatározták, hogy segítségére lesznek, hogy továbbtanulhasson.
1845-ben beiratkozott a szentgyörgyi piarista gimnáziumba. 1847-ben tanulmányait a soproni evangélikus líceumban folytatta.
Tizenhat éves korára az anyanyelvén kívül már folyékonyan beszélt héberül, latinul, franciául és németül, miközben már tanulta az angolt, néhány skandináv nyelvet, oroszt, szerbet és más szláv nyelveket!
További tanulmányait Pozsonyban, illetve Pesten a Piarista Gimnáziumban végezte, közben házitanítóként kereste meg a fenntartásához és későbbi iskoláztatásához szükséges pénzt. Közben megismerkedett a török irodalommal, aminek eredményeként erősen felkeltette érdeklődését a török kultúra, majd megtanulta a nyelvet is.
Ekkoriban ismerkedett meg Garay Jánossal, aki az egyetemi könyvtár könyvtártisztje volt. Rajta keresztül ismerkedett meg többek között Vörösmarty Mihállyal a Pilvax kávéházban. Később Nagykőrösön Arany Jánossal találkozott többször, aki szívesen látta, érdeklődött tanulmányai iránt, szerette nyelvbéli tudását.
Ezen ismeretségük miatt később, mikor Arany János már a Magyar Tudományos Akadémia titkára volt, Vámbéry pedig az egyetem professzora, Budapesten gyakran találkoztak Duna-parti sétáik közben.
1857-ben Eötvös József báró támogatásával Isztambulba utazott. Négyéves tartózkodása alatt először nyelvtanító lett Husszein Daim pasa házában, közben megismerte a keleti élet sajátosságait és szokásait. Majd oktatója és barátja, Mullah Ahmed Effendi segítségével sikerült olyannyira törökké válnia, hogy később a híres török államférfi, Fuad pasa titkára lett.
Négy év. Ezalatt Vámbéry tanít, de főként tanul, zsenijére pedig mi sem jellemzőbb, mint hogy a török állam igen érzékeny feladatot is rábízzon, ugyanis a pasa az akkori Oszmán Birodalom egyik fő katonai-közigazgatási vezetője volt!
1860-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett. Ugyanebben az évben az MTA-nak ajándékozta az „A magyarok története” című magyar krónika török fordítását, a „Tarih-i Üngürüsz”-t.
Ez a mű azért különösen fontos, mert Mahmud Terdzsümán szerző saját állítása szerint az eredetileg latin nyelvű krónikát 1543-ban, Székesfehérvár királyi könyvtárának kifosztásakor szerezte meg, majd fordította le oszmán-török nyelvre.
Többen úgy vélik, hogy a Tarih-i Üngürüsz latin krónika volt az eredeti ősgeszta!
Az MTA pénzügyi támogatásával 1861 őszén indult útnak Ázsiába, hogy a magyarok nyomai után kutasson. Ez volt az az út, melyen Rasid Effendi néven, szunnita dervisnek öltözve indult el Isztambulból. Teheránig jutott el, ahol csatlakozott egy Mekkából hazatérő zarándokcsoporthoz.
Velük átutazta Közép-Ázsia sivatagjait, Erzerumot, állomáshelyeik lévén Tabriz, Zandzsan, Kazvin, majd Iszfahánon keresztül Siráz. 1863-ban megérkezett az üzbég Khoraszanba (mai nevén: Chiva), ahol még a kán fogadásán is sikeresen játszotta Rasid Effendi szerepét.
Amikor Buharán keresztül Szamarkandba érkeztek, ott felkeltette a helyi emír gyanúját, de a több mint félórás kikérdezés alatt mégis sikerült meggyőznie igazhitű voltáról, és végül ajándékokkal megrakodva engedték útjára. Ezek után Herátban búcsút mondott utazótársainak és Isztambulba tartott.
Vámbéry útja volt az első sikeres, európai ember által véghez vitt újkori felfedezőút e térségben. Hosszú és veszélyes út után 1864 májusában érkezett vissza Pestre.
Londonba utazott, hogy megszervezze útjáról írott könyvének angol nyelvű megjelentetését. A Közép-ázsiai utazás és annak angol nyelvű párja, a Travels in Central Asia 1865-ben jelent meg. Utazásainak hála nemzetközileg elismert író és híresség lett. Megismerkedett a brit társadalmi élet kiválóságaival.
1865–1904 között a Budapesti Tudományegyetemen a keleti nyelvek tanítója, majd tanára lett. Itt alapította meg a világ első turkológiai tanszékét. Munkássága nagyban hozzájárult az orientalizmus sajátosan magyar érdekű változatának, az Ázsiát, népeit, történelmét és műveltségét a magyar történelemmel és műveltséggel való összefüggésében vizsgáló turánizmusnak felvirágzásához.
Azt nem tudjuk, hogy a Mekkából hazatérőben lévő társai mit sejthettek, amikor azt feltételezték, hogy a szultán titkos követe, de azt tudjuk, hogy a Brit Birodalom külügyminisztériumának végzett ügynöki munkát.
Az Abdülhamid szultánnal és más magas rangú török vezetőkkel történt találkozóiról, illetve az oszmán politikai elitről szóló, valamint más, az oszmán politikát érintő megfigyeléseiről részletes jelentésekben tudósította a brit külügyet, akik busásan jutalmazták szolgálatait. Utolsó éveiben Vámbéry azt is elérte, hogy tőlük rendszeres nyugdíjat kapjon. Ez utóbbi ténykedésének megítélése akár lehet negatív is, ugyanakkor nyelvészeti kutatómunkáját semmi nem írhatja felül!
Vámbéry a közeli türk–magyar népi és nyelvi kapcsolat elméletének szószólója volt, e tárgyban írott munkái gyakran durva hangvételű tudományos és közéleti vitát robbantottak ki Magyarországon, mely ugor–török háborúként híresült el.
Vámbéry amellett érvelt, hogy a türk nyelvek és a magyar közti nagyszámú hasonlóság e nyelvek és népek közös észak-ázsiai eredetére mutat.
A magyar nép és nyelv finnugor eredetének hirdetői, Budenz József és követői hangosan támadták Vámbéryt és elméletét, megkérdőjelezve Vámbéry tudományos szavahihetőségét és tisztességét. Mint tudjuk, a vita a mai napig tart, a magunk részéről pedig azt tudjuk mondani, hogy a szinte kizárólag a nyelvrokonságra felépített finnugor elmélet a magyarság őstörténetének tárgyában hiányosnak tűnik, válasz nélkül hagy igen sok kérdést…
Ami pedig Vámbéryt illeti; Az őt és elméletét ért támadások hevessége igen meglepő annak fényében, hogy Vámbéry sosem tagadta a magyar és a finn népek közt fennálló kapcsolatot, az általa előbb turáninak, majd a nemzetközi szaknyelv változása nyomán már urál-altajinak nevezett népeket és nyelveket (a finntől a magyaron át a törökig) mind egymás meglehetősen közeli rokonainak tartotta.
Vámbéry Ármin 81 éves korában hunyt el Budapesten, sírhelye a Fiumei Úti Sírkertben található.
