Várhistóriák: Bálványosvár

A Bálványosvár az ősi magyar vallás fellegvára volt, amelyet a 12–13. században építtetett az Apor család – amely a 12. században vette fel a keresztény hitet –, de a vár már a 17. században romos lett. A maradvány Kovászna megyében található, közel a Hargita megyei határhoz, Bálványosfürdő felett, 1040 méter magasan. Történetét Benedek Elek Bálványos vár írásával idézzük fel:

Borítókéepn: Bálványosvár

Tündérek építették Bálványos várát, réges-régen, olyan régen, amikor még a kövek meg sem voltak keményedve s a tündérek mind óriások voltak, olyan magasak, hogy egy lépéssel átallépték egész Háromszéket s ha jó kedvük kerekedett, felszedték kötényükbe a szántó-vető embereket ökröstől, ekéstől s úgy játszadoztak velük.

Magas hegy tetejére építették Bálványos várát, de nem hordották fel a völgyből a hegy tetejére a követ, hanem egy tündér fent állott a hegy tetején, egy meg a hegy aljában s úgy adogatta fel a köveket. Reggel kezdték az építést s este már kész is volt a vár.

No, éppen jókor készült el ez a vár, mert akkor vágtatott arra felé egy daliás ifjú s utána egy nagy sereg katona.

– Hová nyargalsz, fiam? – szólították meg a tündérek az ifjat – talán bizony kergetnek, hogy úgy szaladsz?

– Nem kerget engem senki, de sem nekem, sem a népemnek nincs maradásunk a faluban. A vérünkből való vér támadott ellenünk, nem nézhetik, hogy a napot, a holdat s a csillagokat imádjuk. Erőnek erejével át akarnak téríteni az új hitre.

Megszólalt akkor a tündérek királynője s mondá:

– Ugy? Erőnek erejével akarnak téríteni az új hitre? Mondd csak, ki vagy te?

– Apor a nevem, első voltam mindig, de most utolsó lettem. Volt szép palotám Torján, aranyam, ezüstöm, mindenféle kincsem, ott hagytam mindent, most már semmim sincsen.

– Oh, szegény fiú, – sajnálkozott a tündér – no, de ne búsulj. Nézz fel a hegy tetejére, látod ezt a várat? Éppen ma építettük, csakúgy játékból. Jer fel a népeddel, ne félj, amig pogány hiten maradtok, ember ezt a várat be nem veszi, békén imádhatjátok a napot, a holdat, a csillagokat.

Ahogy ezt mondta a tündérkirályné, mind a tündérek eltüntek nyomtalanul. Apor vitéz pedig az embereivel felment a várba s ott mindjárt elhelyezkedtek. Hát, itt csakugyan nem félhettek senki emberfiától. Magas hegyen állt a vár s tornyából láthatták Háromszéket, Csikszéket, Erdővidéket, itt ugyan az ellenség nem lephette meg. Számtalanszor próbált szerencsét az ellenség, de hiába mindannyiszor. A hegy aljáig eljöhettek, de amint nekiindultak a hegynek, egyszeribe vége volt az erejüknek, nem tudtak feljutni a várig, úgy megvarázsolták a tündérek.

Telt, mult az idő, esztendőre esztendő borult, Apor vitéz megöregedett, meg is halt már réges-régen, de a fiai is megmaradtak a pogány hiten, s a keresztény hitre tért magyarok hiába próbálták meg elfoglalni a várat, mert a tündérek mindig megvédték. Annak az Apornak, aki elsőnek lakta Bálványos várát, három fia maradt. Ez a három fiú ki sem mozdult az erdőből, amig az apjuk élt. Szüntelen az erdőben bolyongtak, vadásztak, egyszer azomban az apjuk halála után, az egyik Apor fiú üzőbe vett egy vadat s ennek a nyomán betévedt Torjára. Most először látott falut a fiú s szeme-szája elállt a csudálkozástól, amint szép sorjába látta a fehérre meszelt házakat. Hát még, amikor meglátott egy gyönyörüséges szép leányt, aki ott ült egyik háznak az ablakában s aranyhimet varrt ottan! Hej, nagyot dobbant a fiu szive! Nem sokat gondolkozott, bement a házba, köszönt illendőképpen. Csudálkozva nézett a leány az ifjúra, egy kicsit meg is rettent, úgy kérdezte:

– Ki vagy te, mi vagy te, honnan jöttél?

– Oh, szép leány, – felelt az ifjú – meg ne ijedj nevem hallatára, Apor az én nevem.

– Bizony, ha Apor a te neved, – mondá szomoruan a leány, fuss innét, ha kedves az életed. Az én anyám Mike Andrásné s egy pillanatig sem tür meg pogányt a házában. Oh, jajj, már jön is!

Mikéné, amint ránézett az ifjúra, azonnal megismerte az arcáról, hogy Apor-ivadék s szörnyü haraggal kiáltott rá:

– Mit keresel itt, te pogány fattyu? Látom az arcodról, hogy Apor-ivadék vagy!

– Az vagyok, az vagyok, nem tagadom, kedves nénémasszony, rám ne haragudjon, adja nekem a leányát s esküszöm, hogy a tenyeremen hordom.

– Az én lányomat hordod a tenyereden, de Krisztustagadó? Soha, soha, ha nem térsz a mi hitünkre!

– Oh, édes nénémasszony, csak ezt ne kivánja, kivánjon akármit.

– Nem, nem, nem kivánok én semmi egyebet. Értetted-e?

– Hallgassa meg a szómat, lelkem nénémasszony! Adja nekem a leányát és én megölöm az ikafalvi emberölő sárkányt.

– Bánom is én, ölöd, nem ölöd. Térj a hitünkre.

– Ha nem elég az ikafalvi sárkány, megölöm az emberölő ojtozi óriást.

– Bánom is én, – mondta Mikéné. – Térj a hitünkre, anélkül nem adom a lányomat.

Többet nem szólt az ifjú, nagy búsan elbúcsuzott s amint ment, mendegélt hazafelé, gondolta magában: hiszen, várj csak Mikéné, ha szép szerével nem adod a lányodat, elviszem erővel.

Otthon elmondta a bátyjainak, hogy mi történt vele, s nyomban azt határozták, hogy vasárnap reggel, amikor a leány jön ki a templomból, elrabolják.

Nosza, lóra pattant mind a három vasárnap reggel s amikor a nép bement a templomba, szép lassan odaléptettek a templom mellé, ott meghuzódtak a templom ajtaja mögé s ahogy kilépett a szép Mike Ilona, az ifjabbik Apor felkapta nyergébe, elvágtatott vele szélsebesen, a bátyjai pedig utána s vágtatás közben verték vissza a népet, amely üldözőbe vette őket. De hiszen Mikéné is szaladt haza nyomban, lóra pattant maga is, lóra az emberei is, szélnél sebesebben vágtattak fel a Bálványos patakon. Ahogy megérkeztek a Bálványos vár alá, felkiáltott:

– Add vissza a leányomat, te Krisztustagadó!

– Vegye vissza, ha tudja!

– Lerombolom a váradat, te Krisztustagadó!

– Nosza, rajta, rombolja, – biztatta Apor.

Visszavágtatott Mikéné az embereivel a faluba, nagy sereget gyűjtött Háromszéken, azzal ment Bálványos vár alá, de hiába, amint nekiindultak a hegynek, erőtlenül estek össze a vitézek. Szégyenkezve kullogtak el a vár alól.

Hát szép Mike Ilona mit csinált ezalatt? Éjjel-nappal sirt szegény, s szomoru volt bizony Apor is. Kérdezte, faggatta szüntelen:

– Hát csakugyan nem szeretsz?

– Szeretlek, szeretlek, – mondá a leány – de térj a hitünkre.

Mondá Apor:

– Nem tehetem, megesküdtem az édesapámnak, hogy pogány hiten maradok. De esküszöm neked, ha gyermekkel áld meg az én Istenem, azt megkereszteltetem.

– Hiszen, csak ez kellett Mike Ilonának, mindjárt küldte kis inasát Torjára az édesanyjához s üzente, hogy szünjön a haragja, mert lám, azt igérte az ura, hogy megkeresztelteti, ha Isten gyermekkel áldja meg.

Megszünt ezzel a haragja Mikénének, de bezzeg szörnyü haragra lobbantak a tündérek. Tündéreknek szörnyü haragjára megrendült a föld, egyszerre csak hajladozni kezdett a vár tornya. Hajlott jobbra, hajlott balra, ledöndült a földre. Tovább rengett a föld s egyszerre csak bedöndült a vár kapuja, aztán omladozni kezdtek a falak, sorba dültek be egymásután. Rémülten, eszük nélkül szaladtak szét a várbeli népek, de Ilona nem rettent meg, az urának a kezét megfogta s mondá neki:

– Ne félj, édes uram, térdepelj le s imádkozzál velem. Oh, édes Jézusom, ne hagyj el! – imádkozott Ilona.

– Oh, édes Jézusom, ne hagyj el, – mondta utána az ura.

S imé megszünt égnek, földnek rengése s bár összedült a vár, csupán egy fal maradt meg (ez a fal még most is látható), nem történt semmi bajuk. Szépen visszamentek mind Torjára az Apor fiúk s még aznap megkeresztelkedének.