Velencei-tó, 1959

„Ha kevés a csapadék, a patakok kevés vize nem elég a tó vizének utánpótlására, a vízszint hirtelen csökken, megindul a posványosodás” – írta az Élet és Tudomány 1959. szeptember 20.-i számában Németh István (sajnos nem tudjuk azonosítani közelebbről a szerzőt).

Borítóképen: Kikötő a Velencei-tavon – 1959

Előszó – utólag

Cikkünk korábban született, azonban a közelmúltba a Velencei-tó körül kialakult óriási politikai sárdobálás arra késztetett, hogy egy ideig ne jelentessük meg az írást. És lám: az időjárás csapadékosabb, mint a tavalyi évben, és a politikai szólamok eltűntek. A kérdés csak az, hogy ha éppen nem használható a tó politikai viták gerjesztésére, akkor történik a „nagy csendben” valami, vagy aztán megint kezdődik minden előlről? Ezt már nem a mi tisztünk megítélni.

Hazának harmadik legnagyobb tava az ’50-es években nem volt annyira középpontban, mint manapság, illetve a tóval kapcsolatban a hangsúlyok teljesen máshova estek;

Akkoriban a tó gazdasági jelentőségét sokkal kevésbé az idegenforgalom adta, hanem a gazdálkodás (halgazdaság, nádkitermelés stb.), de már akkor is tisztában voltak a tó jelentőségével!

Nádvágás a ’60-as véekben:

Sőt, talán lehet az alábbi pár sorban olyan információ is, ami manapság mintha nem lenne köztudatban:

„Az északi (pákozdi, sukorói) part egyes részein a tófenék iszapjának gyógyító hatása vetekszik a hévíziével, és nagy érték a sukorói part kútjainak rádiumemanációja is. Az iszap bőven tartalmaz szerves anyagokat — ettől kapja szürkészöld alapszínét a víz — és szénsavas meszet. <…> Ez okozza, hogy még kemény télen is, amikor a vizet jégpáncél borítja, a befagyott felszín egyes részein mindig maradnak úgynevezett „hevesek”, jégmentes foltok.”

Akkoriban a tó eléggé elhanyagolt volt, nem volt megoldott a vízszint-szabályozás. Ehhez akkoriban – az írás szerint – egy víztározó létrehozása, és a Dinnyés-Kajtori-csatorna is megtisztítása, átépítése, szabályozhatóságának megteremtése volt szükséges.

A tároló medencéjét a Velencei-tótól mintegy 8—10 kilométernyire Zámoly községtől délkeletre tervezték megépíteni. A mintegy 3 négyzetkilométer felületű tároló négymillió köbméter víz befogadására tervezték.

A tározó (helyesebben tározók) – a mai térképek tanúsága szerint – meg is építették, a levezető csatornáról nem sokat tudjunk, de feltételezzük, hogy ennek rekonstrukciója is megtörtént. Azt persze nem tudjuk, hogy hogyan működik a rendszer, de most nem is a jelen helyzetről van szó, hanem arról, hogy 1959-ben hogyan látták a helyzetet:

„A Velencei-tó problémáinak megoldásához hozzátartozik a közlekedési hálózatkorszerű fejlesztése. A kettősvágányú vasúti fővonal tökéletesen megfelel rendeltetésének, de kívánatos a dinnyési pályaudvart bővíteni, hogy alkalmassá váljék a hétvégi kirándulók különvonatainak befogadására és a nád rakodására. Annál nagyobb változás várható a közúti hálózat fejlesztésében. Még eldöntetlen kérdés, hogy a VII-es számú Budapest—Balaton autópálya végleges útja majd a tó északi vagy déli partján vezet-e?”

Ma már tudjuk, hogy az északi part mellett döntöttek, hiazen az M7-es autópálya nyomvonalat itt található, és bárki, aki a Balaton irányába megy, vagy onnan jön, láthatja a Velencei-tó víztükrét. Vagy nem…

Nézzük, mit írtak akkoriban a tó vízszintjéről:

„… Ezzel el is érkeztünk a Velencei-tó problémáinak egyik legfontosabbikához, avízállás szertelen ingadozásához. Agárdnál például ez 234 és 63 centiméter közt változik. Ennek mindenki — akár nádtermelő, akár halász vagy pihenő vendég — egyaránt kárát vallja. Ha sekély a víz, erősebben melegszik, oxigéntartalma csökken, pusztulnak a halak, gyengébb a nádtermés, és tűrhetetlenül megsokasodnak a szúnyogok. Magas vízállás idején pedig víz alá kerülhetnek megművelt földek, levágott nádgúlák, épületek, ilyenkor nehezebb a nád aratása is. A vízszint szabályozása nélkül elképzelhetetlen itt a rendezett, nagyobb szabású üdültetés, építkezés.”

A Vízügyi Főigazgatóság honlapja szerint a KDTVIZIG kezelésében lévő tó agárdi mérési pontjánál a legkisebb vízállás 53 centiméter. A vízmérce nullpontja 102,620 mBf (Balti-tenger feletti magasság). Ezek szerint tehát a minimum lejjebb ment, de a legnagyobb vízállásra pedig 226 centimétert adtak meg (-8 cm).

Mivel nem vagyunk szakemberek, nem tudhatjuk pontosan, hogy ez a különbség a ténylegesen alacsonyabb vízállásnak, vagy annak köszönhető, hogy egész egyszerűen pontosabbak lettek a mérések (1949-től 1964-ig tartott a nadapi szintről az áttérés a balti (kronstadti) alapszintre (mBf) a tengerszint feletti magasság maghatározására), netán annak a ténynek, hogy…:

A tó medrének mintegy 50%-át 1977–1978-ban kotrással kimélyítették. A felgyűlt kotrási iszapból alakították ki mintegy 1 millió m³ iszap és nád felhasználásával a Cserepes-szigetet – amelyet ezt követően 6 m-es betoncölöpökkel cölöpöztek körbe –, valamint a Velencei-szigetet.

„Mit kapunk ma a tótól?” – kérdezte a szerző 1959-ben, és így folytatta:

„… a Velencei-tónak jelentős a halászata, a nád termelése, megbecsülhetetlen természeti kincs ritka madárvilága éspartjain a rendezetlen viszonyok ellenére is számottevő üdülési lehetőség adódik.”

Mint említettük tehát, a tó gazdaságát ekkoriban sokkal inkább a termelőtevékenységek jellemezték, semmint az idegenforgalom. Igen ám, de akkoriban úgy gondolták, hogy ezen változtatni kell…:

„A Velencei-tó elhanyagoltsága, változó vízszintje miatt ma még nem alkalmas arra, hogy országos jelentőségű üdülési központ legyen.”

Ez a megállapítás igaz is volt, és ha már ezt megállapították, azokra az időkre jellemző lendülettel azonnal munkához is láttak, és – többek között – a Városépítési Tervező Vállalat – munkatársai nagy munkába kezdtek, hogy…:

„… tájék gazdasági feladata véve — a tó pihenést és gála adottságait hasznosítsák, lakótelepeit — főként kisebb jövedelmű dolgozók számára — fejlesszék, egyben kényelmes hétvégi kirándulóhelyet biztosítsanak Budapest és más közeli városok lakói számára.”

A cikk a továbbiakban részletesen taglalja, hogy milyen tervek voltak „csőben”, mi meg arról tudunk beszámolni, hogy mi történt ezek után!

„Az 1960-as évek végén kezdődött meg a tó akkori korszellemnek megfelelő szabályozása, ebben a természetvédelem mai szempontjai nem szerepeltek, ennek során a partvonal körülbelül felében a tó eredeti arculata teljesen elveszett. Emellett az ebben a korban történt intenzív műtrágyázásból a felesleg műtrágya tóba jutó hányada tovább növelte a szerves anyag felhalmozódást. A helyiek emléke szerint a 70-es években a tó vize még átlátszó volt” – írja a wikipédia.

Az átlátszóságra vonatkozó kitételnek ellentmondani látszik a korábban idézett mondat, miszerint „Az iszap bőven tartalmaz szerves anyagokat — ettől kapja szürkészöld alapszínét a víz — és szénsavas meszet”, de nem szeretnénk vitatkozni – különösen nem a helyiekkel.

Azt viszont tényszerűen tudjuk, hogy a kotrás hatására a nádasok aránya a tó felületének 60%-áról 40%-ára szorult vissza. A partvonal feltöltése és beton védművekkel való kiépítése miatt a természetes tópart csak kevés helyen maradt meg.

Az északkeleti parton Velence és Agárd között, a feltöltések miatt a tóból mintegy 100 méteres sáv elveszett. Az egykori partvonal közvetlenül a 7-es főút 30a vasútvonal északi oldalán haladó régi szakasza mentén húzódott. A vonalát a még élő fűzfák mutatják. A tómeder feltöltött helyén strandot, bevásárlóközpontot, üdülőket építettek. A maradék területeket felparcellázták, ami nyaralókkal és hétvégi házakkal telt meg. Az északnyugati partvonalon Sukoró térségében két és fél kilométer hosszban evezős pályát építettek. A természetes környezet, nádas itt sem maradt meg.

És még egy idézet 1959-ből, ami mindenre magyarázatot ad (legalábbis szerintünk az alapprobléma itt keresendő):

„Mi a vízszint e nagyfokú változásának magyarázata? A Velencei-tónak feltehetően nincsenek fenékforrásai.”