Épített örökség Magyarság Tájak/korok Történelem Világ

Velencei-tó: majd’ 250 éve kezdődtek a bajok…

Egy tó életében – amit messze nem mérhetünk a hozzá képest rövidke emberi élethez – természetes, hogy vannak változások, amelyek hosszabb idő alatt drámai méretűek lehetnek. A Balaton és a Velencei-tó sorsa – nyilván a tavak életciklusában gondolkodva – sokak szerint eleve elrendelt, arra kárhoztattak, hogy végül feltöltődjenek, megszűnjenek állóvíznek lenni…

Borítóképen: A Velenei-tó Harmadik Katonai felmérés (1869-1887) térképén, és ma

Ez földtörténeti léptékekben gondolkodva igaz is lehet, de ha képesnek tartjuk magunkat arra, hogy átalakítsuk a természetet, akkor arra is képesnek kell(ene) lennünk, hogy megóvjuk azt. Persze rombolni könnyebb, mint építeni…

Sőt, ebben az esetben nem is kellene építeni, csak hozzásegíteni a természetet, hogy építse önmagát!

Valancei-tó ~1808

De a Velencei-tó esete (is) mutatja, hogy erre mintha nem lennénk képesek. A szörnyű pedig az, hogy ehhez megvan – és már régóta meg is van! – az a technikai-, technológiai képességünk és tudásunk, amire szüksége van a természetnek ahhoz, hogy végezze a maga dolgát, és építsen, ahol kell, pusztítson, ahol meg az kell.

Csuka szigonyzó, Velenvei-tó ~1887

Miért kell pusztítania? Csak gondoljunk egy meandrező (kis esésű folyók kanyarulatépítő és -romboló tulajdonsága) folyóra. A kanyarulat külső ívét pusztítja, a belsőt építi az eltérő sebességű nyomás- és áramlástani viszonyok okán, épül és pusztul, vándorol, de megtartja a vizet!

Az ember persze hajózni sokkal jobban szeret, és az is igaz, hogy könnyebb kampányolni az árvízi védekezéssel, semmint a vizet megtartó, sok ideje már igazán nagy tőkét igénylő beruházásokkal…

Marhalegeltetés a Velencie-tónál ~1890

Tévedés ne essen! „Navigare necesse est…”, azaz „hajózni szükséges…”, de sokan elfeledkeznek a latin mondás második feléről, miszerint „vivere non est necesse”, azaz „élni nem muszáj”! Márpedig – és ezt bizonyítjuk is! – mintha a mondás másik fele irányába kormányoznánk a címben említett majd’ 250 éve azt a bizonyos hajót, amivel úgy tűnik, szükségesnek véljük a haladást.

Haladás. Ezt a szót a politika réges-régen elkoptatta, maradjunk annyiban, hogy megyünk előre az időben (!), de hogy haladunk, és merre haladunk, azt sokszor nem is sejtjük.!

Éppen ezért mi nem teszünk mást, mint felelevenítjük a régi korok (!) történéseit, amelyek pontosan ugyanúgy hozzájárultak a Velencei-tó körüli perpatvarhoz (igen, megint a politika…), mint a későbbi korok „nagyszerű” tevékenysége. De kezdjük az elején, mert még a végén unalmas lesz a polemizálás – hiábavaló dolgok felett…

Velencei-tó~1896

Dr. Polgár Iván János ciszterci szerzetes, tanár, régész és történész írásait alapul véve igyekszünk bemutatni azt a történetet, ami a 20. század elejére kialakult állapotokat előidézte, és ami természetesen hatással volt a tő későbbi történetére is. A további idők történetével nem foglalkozunk, mert az már inkább politikai, semmint szakmai történet, márpedig a politikától „őrizkedünk”!

Nos, történetünk kezdetén a tó Velencétől kezdve délnyugat és dél irányában egészen addig terjedt, ahol most Seregélyes található.miként III. Béla király 1193-ból kelt egyik okirata is említi (Fejér: Cod. dipl. tomus II. 287.), amiből átszámították, hogy vize mintegy 40 km²-t borított.

A tó felszíni területe mára – néha jóindulattal… – 24,9 km²-re redukálódott, de a vízfelület csökkenése nem napjainkban indult el!

Velencei-tó, nádas csapás

És akkor most egy pár vízrajzi jellegű tény:

Vízellátását főként a Vértesben eredő és a Zámolyi-medence vizeit összegyűjtő Császár-víz biztosítja. A Velencei-hegységből hat vízfolyás táplálja, közülük a pákozdi Bella-patak a legszámottevőbb. Velencénél ömlik bele a Bágyom-ér, déli irányból pedig három árok torkollik a tóba. Lefolyását a Sárvízbe torkolló mesterséges Dinnyés–Kajtori-csatorna biztosítja.

Mesterséges… Nos, itt a mesterséget nyilván nem a természet gyakorolta, de abban még semmi különösebb nincs, hogy egy lefolyástalan tó vízcseréjét biztosítják, az már komolyabb kérdés, hogy ezt miként teszik!

Pontosabban: tették! Mert itt megint nincs szó a mai napokról. Nos, a Déli Vasút megépítése itt ugyanúgy végzetes hibákat halmozott, mint a Balatonnál.

A vasutat 1861-ben adták át, de a probléma sokkal korábbról eredeztethető! 1787-ben a velencei birtokosok kezdeményezték, hogy Dinnyéstől a szerecsenyi és a bárándi határon át építsenek csatornát a Kajtori-tóig, ami a Sárvíz-csatornán tovább engedte a vizet a Sióba.  A csekély lejtés, na meg a kotrás elmulasztása aztán a csatorna környéke elvizesedett, és inkább felgyülemlett a víz, semmint elvezették…

De ez még csak a kisebbik baj volt, mert így csak annyi történt, hogy visszaállt a korábbi vízszint – bár a csatorna mentán mocsaras terület alakult ki -, a remélt termőterületeket visszafoglalta a tó. Igen ám, de!

Velencei-tó, kacsázás ~1914

1838-ban a Sión és Sárviz-csatornán bekövetkezett árvíz fölnyomult és visszaduzzasztotta a Velencei-tó vizét is, méghozzá annyira, hogy most Gárdony közbirtokossága követelte a lecsapolást!

Egy későbbi történet:

Itt rondított a képbe a Déli Vasút, mikoris teljesen két részre szakadt a tó, egyik részt, ami ma Velancei-tónak nevezünk, a másik részét pedig a Nádas-tó névvel illették. Ez pedig azt eredményezte, hogy a lefolyástalan tó vízszintje szélsőégesen alakult, attól függően, hogy a vízgyűjtő területen éppen mennyi csapadék hullott.

Egy emberöltő múltán megint kezdték a Dinnyés-Kajtori kiásni csatornát, de a magas költségek és még több iszapolódás miatt abbahagyták… Pedig ekkor a tó teljes lecsapolása lett volna a cél!

Velemcei-tó~1933, szemben a Meleghegy és a Templomhegy

Újabb emberöltő: 1888 augusztusában a Dinnyéstől a Sárvízig húzódó völgy összes álló vizeinek lecsapolása végett az érdekeltek társulatot alapítottak Dinnyés-Kajtori tólecsapoló társulat címen. A társulat a székesfehérvári magyar királyi kultúrmérnöki hivatal tervei szerint 1889-ben kezdte meg a munkálatokat és 1896-ban fejezte be.

A tervezett csatornának kettős feladata volt: levezetni a velencei tó fölösleges vizét és vízteleníteni a környező területeket.

Az egész történethez még csak annyit, hogy 1839-ben volt a legnagyobb vita a vármegyei közgyűléseken, amikor a székesfehérvári káptalan, mint a tó nagyobb felének tulajdonosa, sőt vele most már Velence közbirtokossága is így érveltek:

„… hogy a nád, szárnyas és hal akkori évi 40 ezer korona jövedelmével nem fog fölérni a tó helyén nyerhető rétség, mert a csatorna készítése is, fenntartása is hatalmas pénzösszegbe kerül, a ritkán előforduló áradás pedig nem okoz annyi kárt, mint amennyi hasznot hajt a gyakori szárazság idején marhatartásra fölhasznált tó vize.”

Nos, így ment ez akkoriban… is.

Ajánlott Cikkek