Véres gyertyaszentelő – 1849 február 2.
Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc egyik legtragikusabb napja volt február 2-a, Gyertyaszentelő Boldogasszony napja a zentai magyarság történelmében. Közel 3000 helybéli polgárt végeztek ki ezekben a napokban, így Véres Gyertyaszentelőként épült be a Tisza-parti város emlékezetébe. Mi most Magyar Gyula szavait idézzük a Pesti Hírlap 1894 február 2.-án megjelent számából, az események után 44 évvel vagyunk:
Borítóképen: A véres események emlékműve Zentán
A szabadságharc második évének első napjaiban lángba borult az egész Alvidék. Ezelőtt 44 éve ellensége lett a magyarnak minden kenyerét evő népség.
A horvát hordák gyilkos csapata a Dunántúlt lepé el a nők és csecsemők vérétől párolgó kardjaival, a felső vidéken a tót és orosz ütött gyilkot kenyéradója szívébe. Erdélyben az oláhok gyilkolták halomra a magyarság ott élő virágát, a Duna-Tisza között pedig a rácok gyújtottak rá a véres daloriára, melynek hangjai közé vegyült az égő falvak pusztító lángjainak ropogása s a legyilkolt aggok, nők és csecsemők halálhörgése.
Az Alsó-Tiszavidéknek oroszlán rész jutott ki a véres munkából, úgy a Szerbiából betört, mint az itt lakó, félrevezetett szerb nép a fanatizmus elvakult dühével, a „császár“ nevét hangoztatva, ölte, gyilkolta halomra mindazt, aki magyar.
A Tisza partjain elterülő aranykalászos rónaság délibábos téreit feloszlásnak induló hullák népesíték be s a madárdal, pacsirtaszó helyett haldoklók görcsös zokogásának lelket rázó hangja zavarta meg a néma csendet. Negyvennégy év nagy idő!
Azóta lecsendesült az ellenségeskedés zsivaja, a kardból kasza s ekevas lett, a szerbek nagy része belátta sajnos tévedését és kibékült a magyarral; az ellenségeskedést, a gyűlöletet eltemették mélyre, nagyon mélyre s befödték azzal a porhanyóval, amelyet apáink vére nedvesített meg s amelyből kinőtt a kiengesztelődés szép, szelíd világa.
A gyűlölet elmúlt, de az emlékezés megmaradt. Mert nem szabad kiveszni a nagyok, a hősök és a vértanuk kegyeletes emlékének az ifjú nemzedék szívéből.
Ebben terem meg a hazafiság erős fája s az emlékezés, ez a zöld repkény buzdítja a válság nehéz napjaiban nagy tettekre azokat, akik hazájukat igazán szeretik.
Ott a Tisza mellett, a zenta-szabadkai út mentében, közel a temetőhöz van egy elhagyott halom, fölötte nincs semmi jel, virág helyett tövis borítja, az emlékezés helyett a feledés borult reá.
De a magyar történetírónak nem szabad majdan e halomról elfeledkeznie.
Magyar vértanuk nyugosznak ott. A könny kiapadt, mely őket siratta, a virág elhervadt, melyet sírjaikra ültettek, pedig nem is nagyon régen, ma negyvennégy éve, ott hullottak el, ott a szőke Tisza mellett lettek vértanúi a magyar nemzet szabadsága szent ügyének,…
Vérükkel szenteltetett fel a zentai szentháromság-szobor s onnét hordattak ki az alá a halom alá, hogy álmodjanak örök szószabadságról… hazaszeretetről…
