Hírek Vélemény Vélemény-cikkeink

Vétópánik – Sok hűhó semmiért?

Megszületett az Európai Unió következő hét éves költségvetéséről, és a mentőalap szóló megállapodás. Mindkét (vagy több) politikai oldal sikerként könyveli el. Ez jogos is, hiszen a megállapodás ténye már önmagában is siker, de hogy melyik oldal mit is tett ezért, ott már éles különbségek vannak. Véleménycikkünkben nem országok, és pártok, vagy akár egyes politikusok megítélését célozza, hanem a magasabb szintű folyamatokra igyekszünk rámutatni.

Az uniós költségvetésről szóló ülésnapok 2020. december 10. és 11. napja jól ismert volt már hónapokkal ezelőtt. Ahogy közeledett az ülés – természetes módon – fokozódott a feszültség, hiszen a következő hét év, valamint a mentőalap kérdése a kontinens minden országa számára elemi kérdésnek számít. De most volt valami, ami minden eddiginél nagyobb vihart kavart;

Eddig példátlan módon két kelet-európai állam kormánya nem volt hajlandó bólogató kutyaként elfogadni a megállapodást. Csak azért, hogy leessen némi alamizsna, nem voltak hajlandók belemenni számukra nem megfelelő megállapodásba.

Figyelem, a vétóval kapcsolatban három igen fontos körülményt nem szabad figyelmen kívül hagyni:

  • Vétózni csakis a költségvetési vita során lehetett volna, ilyen pedig nem történt meg, a vétó belengetése egy alku-folyamat része volt.
  • Ha Lengyelország és Magyarország tényleg vétót emelt volna, csupán törvény adta lehetőségével élt volna, ezért elítélni (avagy felmagasztalni) nem kellett volna őket.
  • A fentiekhez képest az európai és azon túli sajtó úgy tálalta a történetet, mintha a vétót már hetekkel ezelőtt élesített volna a két ország – és persze máris azt írták, hogy a két állam Európa vesztét okozza ezzel.

Látható, hogy nem mindennapi nyomásgyakorlás volt a kormányokon, amit sikerült megfejelni azzal, hogy – mit ad isten… – most derült ki, lengyel és magyar politikusok illegális partikon vesznek részt. Figyelem, pont a lengyelek és a magyarok, és ez pont most derült ki! Azt senki nem feszegette az ügyről szóló cikkekben, hogy a házigazda saját személyét illetően hazudott (nem az a neve, amit bemondott, és az életkorát illetően is „füllentett”). Azt sem kérdezte meg senki, hogy miként is van ez a buliszervezés, és azt sem, hogy Lengyelországban körözött személyként hogyan is élhet zavartalanul Brüsszelben!

Ezek után nem lennék meglepve, ha a buliszervező egész egyszerűen felszívódna, és – hogy, hogy nem… – a hatóságok szem elől tévesztenék… Az unió hét éves költségvetése jelent annyi pénzt, amiért érdemes lehet valakit egy örökzöld karibi szigeteki kisebb dácsával megajándékozni? Ezt nem tudjuk, de ez a történet tokától bokáig bűzlik!

Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, most nézzük meg, hogy mi is volt az, ami kiváltotta ezt az egész perpatvart! Igen, a jogállamisági kritériumok. Nem elvetendő gondolat, hogy legyen Európában valamiféle demokrácia-minimum, vagy valami olyan igazodási pont, ami egyszerűbbé, átláthatóbbá teszi az uniós szintű politika mindennapi működését. Igen ám, de van egy komoly bökkenő! Még ha elfogadható is lenne egy massza-szerű kritériumrendszer, felvetődik egy komoly kérdés:

„Egy korrupció megállapítása után még egyszerű lenne a történet, legitim büntetés lehet az összeg duplájának visszafizetése. De mennyi lenne a büntetés az Origo miatt? Hogy lehet egy nem pénzben megjelenő problémát így kezelni?”

A mondatokat Tölgyessy Péter politológustól idéztük, aki pedig egy kicsit sem „vádolható” jobboldalisággal. Az Origo azért került ide, mert – mint előadásában korábban elmondta – társasági -jogi értelemben minden szabályos volt, ugyanakkor jogállami kritériumokkal kapcsolatban kérdéseket vetett fel. Magyarul; olyan ingoványba vezetne a jogállamisági kritériumok bevezetése, ami a politológus szerint sem elfogadható. És akkor még nem említettünk egy olyan tényt, amit bizony eleddig még nem nagyon vetett fel senki, de Tölgyessy bizony itt is a lényegre tapint:

„…baloldali kritikusok a saját értékítéletüket kérik számon a Fidesz-kormányon, és ez az Európai Parlamenti jelentésekben is tetten érhető, ahol a mély baloldali értékítélet szinte szétválaszthatatlan a normál jogállami kritikáktól. Orbán egy részükre okkal mondja, hogy azok nem úgy, vagy egyáltalán nem igazak.”

Ez nem Orbán védelme, csak annak felismerése, hogy bizony nem létezik egyetlen helyes értékítélet, hanem – akárhogy is! – vannak társadalmi csoportok, szerveződések, rétegek, akik így, míg mások meg úgy gondolják, megint mások pedig e kettőtől gyökeresen eltérő értékítélet alapján élik életüket, és hozzák meg döntéseiket. A lényeg az, hogy;

Nincs kizárólagosság!

Itt, ezen a ponton pedig igenis ki kell mondani, hogy történelmi eseményeknek vagyunk szemtanúi: igencsak hosszú idő után sikerült két kelet-európai ország érdekeit az európai politikai hadszíntéren érvényesíteni!

Orbán Viktor, Angela Merkel, Tadeusz Morawiecki

Figyelem, itt nem a megállapodás végső formáját véleményezzük, csupán azt állítjuk, hogy az eddig csak bólogató kelet tömb két országa érez annyi erőt magában, hogy artikulálja véleményét Európában. Eredményt pedig nem egy olyan témában értek el, ami a keleti országok egymás elleni kijátszását szolgálja (mert ilyen esetekben nagylelkű támogatók akadnak nyugaton – lásd a kisebbségi kérdések rendezetlenségét, annak hatásait), hanem kifejezetten a nyugati érdekek ellenében tudtak eredményeket elérni!

Miért fontos ez? Sokak véleményével szemben ennek nem pártpolitikai szinten van jelentősége, ugyanis Európában nem a Fidesz, vagy a PiS (vagy bármely más párt) jelenik meg, hanem Magyarország vagy Lengyelország. Az persze igaz, hogy most ez a két párt adja a két ország kormányát (annak nagyobb hányadát), de ahogy korábban mások voltak hatalmon, úgy a jövőben is lehetnek mások, akik majd szintén országukat képviselik az európai politikai színpadon.

Az tehát önmagában nem túl nagy jelentőségű (persze a vitában részt vevő feleknek nem mindegy!), hogy a jogállamisági kritériumot hogyan, mikor és milyen esetekben alkalmazzák, (vagy alkalmazzák egyáltalán ezen a szinten, hiszen a 7. cikkely éppen ebben a témában, teljesen más irányból, de mégiscsak a jogállamisági kritériumok betartatására létezik, és működik!), annak viszont már igenis komoly jelentősége van, hogy;

Európa nyugati fele most szembesült azzal, hogy a keleti tagországok többé nem azok a szegényházak, akik megelégednek azzal, hogy „Kis lábaskában hazahozzák kegyelmeséktől vacsorájájukat”, hanem igenis egyenrangú felekként kell őket kezelni!

Persze ez egy tanulási folyamat lesz, hiszen a változás pszichológiája szerint most, az, aki most szembesült a változással (nyugati államok képviselői az európai politikában), első reakcióként a változással szembeni elutasítás magatartását tanúsítja. A mostani megállapodással ezen a ponton talán túllendültünk, de most következik az ellenállás fázisa, amikor bizony türelemmel, és megfelelő empátiával kell világos magyarázatot adni arra, hogy miért történnek a változások. Ez egy hosszabb folyamat, ami csak rengeteg vitán és eszmecserén keresztül menedzselhető, hogy aztán egyszer majd elérkezzünk az elfogadás szintjére, mikoris a nyugati és keleti tagországok kölcsönösen felismerik, és gondolkodásuk szerves részévé teszik azt, hogy bizony a másik eltérő módon működik, gondolkodik és cselekszik.

A Kübler-Ross féle változási görbe

Itt lesz az a pont, amikor ténylegesen megtörténik a politikai másság elfogadása, amikor tényleg értelmes, és világos kompromisszumokat lehet kötni, és valóban létrejöhet egy tényleg hatékonyan, és mindenki megelégedésére szolgálóan működő Európa, ahol már nem nyugati paloták és keleti szegényházak viszonyrendszerében gondolkodik egyik, avagy másik fél sem.

Nos, azon lehet (és kell is) vitázni, hogy a mostani megállapodás jó, avagy nem. Azon is érdemes elmélkedni, hogy akkor most hogyan tovább, és merre vezet az út, de azt nem lehet elvitatni, hogy ha történelmi távlatokba helyezzük a ma politikai eseményeit, akkor bizony most egy olyan lehetőség képe bontakozik ki, ami talán csak évszázadokkal ezelőtt volt meg; nagyon régen volt már, hogy Európa keleti fele a kontinens egészét érintő kérdésekben döntési helyzetbe került volna.

Véleményünk szerint a vita tehát nem is igazán a jogállamiságról, brüsszeli bulikról, vagy éppen egyes politikai pártokról, hanem a nyugati és keleti tagországok viszonyáról szólt. Ebben pedig bizony igencsak időszerű egy komolyabb változást kieszközölni, ha azt szeretnénk, hogy Európa valóban egy unió legyen!

Európa ma még főurak, azok lakájai és jobbágyaik gyülekezeteként, a hűbéresi érdekrendszer torzóján alapuló középkori alakulatként fungál, de megvan az esély a változásra. A sok hűhó tehát nem semmiért volt…

Ajánlott Cikkek