Villamosítás: ahogy 1929-ben csinálták

Ma mindössze hat áramszolgáltató vállalat működik Magyarországon, melyek feladata maga a szolgáltatás és annak műszaki biztosítása, illetve a szükséges fejlesztések elvégzése. Arról sok szó nem esik, hogy ezek a vállalatok hogyan működnek, de egy kis utánajárással biztosan kideríthető, mi azonban itt és most a villamosítás hőskorába megyünk vissza, azt mutatjuk meg, hogyan épültek ki a hálózatok.

Borítóképen: Baranya vármegye villamosítási térképe – 1929

Mindezt Baranya vármegye példáján keresztül mutatjuk be, hiszen – és ez máris egy óriási különbség! – az egyes társaságok szolgáltatási területei jóval kisebbek voltak a maiaktól, így csak Baranya vármegyében hat vállalat szolgáltatott.

Helyesebben: ha vállalat kapott 25 éve koncessziót a szolgáltatásra, és persze egyáltalán a hálózat kiépítésére és üzemeltetésére.

Miért volt szükség arra, hogy ilyen megoldást válasszanak? Nos, talán aki még amlékszik a magyarországi lakossági gázhálózat-fejlesztések időszakára, akkor is az volt a probléma, hogy sem a szolgáltatónak, sem pedig a fogyasztóknak nem volt elég anyagi tehetsége ahhoz, hogy kiépítse a hálózatot, ezt az egyszeri költséget csakis úgy lehetett kissé „porlasztani”, hogy a szolgáltató kapott némi állami támogatást, a majdani fogyasztó, illetve a helyi önkormányzat (akkor tanács) is beszállt;

A tanács a településig kiépítendő szakaszok költségébe szállt be, a fogyasztók pedig két lépcsőben; egyszer azért, hogy a telekhatárig kiépítik a gázvezetéket, egyszer pedig akkor, amikor ténylegesen rá is csatlakozott a hálózatra.

A villamos hálózat kiépítésénél is hasonlóan jártak el, de ebben az esetben inkább a hazai vállalati körre támaszkodtak, amikor kiírták a 25 évre szóló koncessziókat. Hogyan működött mindez? Azonnal mutatjuk, de előbb még egy érdekesség:

„A koncesszió-szerződéseket 25 évre kötötték. Azösszes szerződések a vármegye területén 1953 június 30-án járnak le s az áramszolgáltatás üzlete a községek szövetkezetének birtokába megy át.”

A térkép ismét:

Abban szinte teljesen biztosak vagyunk, hogy az ’53-ra vonatkozó tulajdonjogi változás ebben a formában és abban az időben nem történt meg, de ez nem a konstrukció hibája, hiszen a történelem lépett közbe „annak érdekében”, hogy minden másképp történjen.

Nos, a konstrukció lényege nem más, mint hogy az egyes szolgáltató vállalatok kiépítik és a karbantartás kötelezettsége mellett üzemeltetik, és áramot szolgáltatnak a területén található fogyasztóknak. A beruházást és üzemeltetést saját forrásaikból oldották meg, de a távvezetékek kiépítésének költségét mintegy harmad-részben az egyes községek (önkormányzatok) vállalták.

Az elgondolás arra épült, hogy a szolgáltatók beruházása megtérül a 25 éves koncessziós időszak alatt, és persze képződik némi nyereség is, különben miért vágtak volna bele az üzletbe?

Tudni kell, hogy a cél semmiképpen nem az volt, hogy a koncesszió lejártával új pályázat keretében újra kiadják a szolgáltatás jogát, hanem az, hogy az egyes szolgáltatók területén lévő községek által alapított szövetkezetek (ezek alatt valamilyen társulási formát értünk, nem kizárólag szövetkezeti formát, így talán helyesebb a társulás kifejezés ide) tulajdonába kerüljenek a szolgáltatási jogok – és persze a fenntartás és karbantartás kötelezettségei.

Ekkoriban történtek meg az első villamosítások a vasútnál is:

A koncessziót elnyerő vállalat azonban nem csak úgy egyszerűen levonul a területről, hanem a lejáratkor megilleti (megillette volna…) a távvezetékek megváltási díja is: „a távvezetékek és tartozékaik helyszíni avult anyagértéken válthatók meg”.

Mi volt tehát az elképzelés? Nos, annyi, hogy azok a vállalatok, melyek képesek voltak kiépíteni, vagy kiépíttetni a hálózatokat bevonták egy jónak ígérkező üzletbe, hogy aztán 25 év után az egyes önkormányzatok által tulajdonolt társaságok vegyék át szerepüket – mikor már megtérült a korábbi beruházás.

Amikor tehát arról beszélünk, hogy miként is zajlott a villamosítás Magyarországon, nem csak a ’45 utáni, hihetetlenül előretolt építések és beruházások kell, hogy eszünkbe jussanak, hanem a korábbiakat is, amiket nem fújtak fel, csak éppen elvégezték a munkát!

Talán nem igazán jól olvashatók az egyes szolgáltatók nevei, ezért külön megismételjük neveiket. Érdekes az is, hogy mely vállalatok szálltak be ebbe a nagyívű vállalkozásba:

• Baranyai Villamossági Rt.
• Drávavölgyi Villamos Áramszolgáltató Rt.
• Magyar Királyi Kőszénbányahivatal, Komló
• Salgó-Tarjáni Kőszénbánya Rt.
• Városi Gáz- és Villamosüzemek, Baja
• Dunagőzhajózási Társaság

Utóbbi vállalatról cikkünk:

Látható, hogy a bevont válalatok között egyrészt van állami is, másrészt vannak olyan vállalatok, amelyek az energiatermelés márik végén (szénbányászat) is érdekeltek voltak, és persze olyan vállalatok, melyek már akkor is ára- vagy más szolgáltatás nyújtottak.