Wigner Jenő – Egy magyar Nobel-díjas a sok közül
Wigner Jenő (1902-1995), a neves magyar tudós, 1902. november 17-én látta meg a napvilágot a magyar fővárosban, Budapest szívében. A tudomány és a tanulás iránti szenvedély már korán megmutatkozott benne, amikor a budapesti Fasori Evangélikus Gimnázium padjait koptatta, ahol olyan kiváló tanárok irányítása alatt tanult, mint Mikola Sándor és Rátz László. Budapesti tanulmányai után a berlini Technische Hochschule-ban folytatta képzését, ahol olyan tudományos nagyságokkal találkozott, mint Albert Einstein, Max Planck és Max von Laue. Egyetemi évei alatt szilárd barátságot kötött Szilárd Leóval és a fasori diáktársával, Neumann Jánossal, akikkel együtt formálták és gazdagították a 20. század tudományos életét.
Wigner 1925-ben vegyészmérnöki diplomát szerzett, és már ifjú tudósként is figyelemreméltó munkát végzett a kvantumkémia terén. A Molekulák képződése és szétesése című disszertációja a tudományos világban azonnal elismert lett. E művével nemcsak a tudományos közösség elismerését vívta ki, hanem a kvantumkémia úttörőjévé is vált.
A kutatói élet hívása hamarosan visszacsábította Berlingbe, ahol a Kaiser Wilhelm Institutban folytathatta forradalmi jelentőségű kutatásait. Munkásságának középpontjában az atomok kristályos szerkezetben betöltött szerepe és a szimmetriák jelentősége állt. Ezek a megfigyelései vezették a csoportelmélet kifejlesztéséhez, amely alapja lett az elméleti fizikának, és amelynek jelentőségét ma is elismerjük.
Wigner 1963-ban kapta meg a Nobel-díjat, melyet az atommag és az elemi részecskék elméletéhez való hozzájárulásért ítéltek oda neki. Tudományos életműve a precizitás, az innováció és az elmélyülés példája, amely generációk tudósait inspirálja. Élete és munkássága a magyar és a nemzetközi tudományos közösség számára egyaránt büszkeségforrás. A magyar tudományos örökség egyik ragyogó csillaga, Wigner Jenő, aki azzal a szenvedéllyel és elkötelezettséggel kutatott, amely mindannyiunkat arra ösztönöz, hogy törekedjünk a tudás és az igazság megismerésére.
A náci hatalomátvétel árnyékában Wigner Jenő, hasonlóan sok tudóstársához, elhagyta Németországot. Princetonba érkezve, ahol Neumann Jánossal együtt dolgozott, az amerikai tudományos élet úttörőjévé vált, az egyetemen kvantummechanikai tanulmányokat folytatva. Wigner itt ismerte fel az atomokban rejlő magerők rövid hatótávolságát és Frederick Seitz-cel közösen dolgozott ki egy modellt a fémes nátrium szilárdtest-fizikai viselkedésére, amely az új kvantummechanika első jelentős eredménye volt.
Tanított a wisconsini egyetemen, és amerikai állampolgárként Princetonban folytatta előadásait, miközben részt vett a 20. század egyik legjelentősebb tudományos kezdeményezésében: az atombomba fejlesztésében. Szilárd Leóval és Teller Edével együtt ők győzték meg Albert Einsteint, hogy támogassa az atombomba kifejlesztését. Wigner 1942-ben a Chicagoi Egyetemen dolgozott az első atomreaktor megtervezésén és megépítésén, melynek sikerét követően a nukleáris technológia élvonalába került.
A tudomány iránti elkötelezettsége és innovációi elismerések sorát hozták számára. Az 1959-ben átadott “az atomerő békés felhasználásáért” díj csak egy a sok közül. Későbbi éveiben Magyarországon is tartott előadásokat, és elismerésként a Magyar Tudományos Akadémia és az Eötvös Loránd Tudományegyetem magas kitüntetéseit kapta meg.
Wigner Jenő Princetonban fejezte be földi pályafutását, de öröksége ma is hat, mint a tudomány és az emberiség egyik legnagyobb innovátora. Halála után, a Magyar Tudományos Akadémia a nukleáris tudomány és technika terén elért kiemelkedő teljesítmények elismerésére alapította a Wigner-díjat, örökítve meg nevét és munkásságát a jövő nemzedékei számára.
arcanum
