Hajdanvolt mesterségek: a lámpagyújtogató
A lámpagyújtó az a személy, akit az olajlámpák vagy később gázos utcai lámpák meggyújtására és karbantartására alkalmaztak. Ez már önmagában is felelőségteljes munka, de egyes időszakokban a városi őr feladatát is ellátták, és mondani sem kell, hogy sok helyen az ő munkájukhoz igazodott a város napi életritmusa. Ennek ellenére sokan azt gondolják, hogy ez a foglalkozás amolyan alibi állás volt, de ez nagyon nem így van!
Borítóképen: Lámpagyújtó
A lámpagyújtogató hosszú létrájával rótta a város utcáit, meggyújtotta a lámpákat, majd, amikor – előírás szerint! – el kellett oltania őket, egy hosszú rúdra szerelt koppintóval eloltotta őket. Ez így egyszerűnek tűnik, de ha belegondolunk, hogy egy-egy lámpagyújtogatónak akár többszáz ilyen világító alkalmatosságot is meg kellett gyújtania – méghozzá igen rövid idő alatt! -, és legalább ennyiszer kellett a magas létrát megmászni, akkor már másként fest a dolog…
Azt pontosan tudjuk, hogy Magyarországon – ha szigorúan vesszük – hosszú évszázadokon keresztül kijárási tilalom volt. Ugye még ma is ismerős irodalomból és filmekből a „Tízet ütött már az óra, térjetek hát nyugovóra!” mondat? Nos, ez az őr általi felhívás annyit jelentett, hogy mindenkinek szállására kellett térnie. Közvilágítás híján ez érthető is…
De aztán lassan változtak az idők, ellenben a közbiztonság nem feltétlenül javult… Buda városának magisztrátusa 1715-ben azt a rendeletet hozta a közbiztonság javítása érdekében, hogy napnyugta után tilos gyertya, vagy lámpás nélkül az utcán tartózkodni.
Ha valaki sötétedéskor az utcára lépett, felfogadhatott egy lámpahordozó gyereket, aki világított előtte egy kézilámpással.
Hát ez nem volt éppen egy ideális megoldás, de akkoriban bizony így kellett utcára lépni sötétedés után… Mígnem 1777-ben Mária Terézia át nem helyezte a Nagyszombati Egyetemet Budára, a Budavári Palota barokk épületébe. Ehhez nem csak az épületet alakították át, hanem a vár utcái burkolatot kaptak, és a mi témánk szempontjából a legfontosabb;
1777. november 9-én a közvilágítás kiépítésére is megtették az első lépéseket; szerény pislákolással kigyúlt az első hetvenöt repceolaj-lanterna Budán.
A bennük lévő mécseket sötétedéskor a létráját vállán cipelő lámpagyújtogató gyújtotta meg, majd éjfélkor eloltotta őket, ha a szél ezt nem tette meg hamarabb. El lehet képzelni, hogy ez még közel sem jelentette azt, hogy fényárban úsztak az utcák, hiszen telihold idején nem kellett a lámpákat meggyújtani, akkor a hold világított helyettük…
Pesten csak 1790. január 1-én gyulladt ki a bádogos céh által készített 300 olajlámpa, melyből a város legforgalmasabb kereskedőutcája, a Váci utca is kapott néhányat.
A megállapodás szerint, a világítást naponta alkonyattól éjfélig kellett biztosítani, kivéve a rendőrposztok előtt álló lámpáknál, mivel azoknak hajnalig kellett világítaniuk. Az első háromszáz pesti lámpa után 1794-ben a rohamosan kiépülő Lipótváros is kapott hatvanhárom laternát. Akkor kapott világítást a mai Deák Ferenc utca és az Erzsébet tér is. Kivilágították továbbá a Pest és Buda közötti hajóhidat is. Amikor 1800 telén József nádor Budára hozza feleségét, Alexandra Pavlovnát, a két város utcái fényárban úsztak a cárlány tiszteletére.
1803-ban már 707 lámpa égett a Pesten, ebből a Váci utcára is kétszer annyi jutott, mint 13 évvel korábban.
A lámpagyújtogatók tizenkét főnyi osztaga-egy káplár vezetésével-esténként nem messze, a Városházán gyülekezett, hajnalban pedig az oltogatásra.
Először 1838. március 9-én világították ki modern gázlámpákkal a pesti Nemzeti Színházat, de a közönséget a premier megdöbbentette, mert…
„világító ereje a pislogáson túl nem terjedt, bűze azonban elhatott Óbudáig”.
Az olajlámpások után a 19. században jelent meg újdonságként a világítógáz. Gróf Széchenyi István 1815-ben Londonban találkozott először a gázvilágítással. Azt tervezte, hogy nagycenki kastélyában ő is bevezeti, aztán végül csak 1840-ben mutatta be. Pesten és Budán először 1816-ban világítottak gázzal.
Az első gázlámpát – amely sokáig az egyetlen volt Pesten – Tehel Lajos, a Magyar Nemzeti Múzeum természettárának őre az akkori múzeumépület homlokzata előtt gyújtotta be házilag készített gázzal.
A Triesti Általános Osztrák Gáztársulat 1855-ben Józsefvárosban a Lóvásár (ma: II. János Pál pápa tér) téren megépítette első gázgyárát, a Légszeszgyárat. Az első gázlámpák 1856 végén gyulladtak ki a Belső Kerepesi (a mai Rákóczi) úton és a Bel- és Lipótváros utcáiban és középületeiben. A közterületeken 838 lámpát szereltek fel.
Budapest 1873-as egyesítésekor Pesten 40 000, Budán 6500 gázlámpa volt, ebből 1669, illetve 501 az utcán működött.
Villanyt 1909-ben használtak először közvilágításra, a Rákóczi út elején, de ez nem jelentette azt, hogy a mesterség megszűnt volna, hiszen…
Még 1959-ben is negyvenkét lámpagyújtogató állt a Fővárosi Gázművek alkalmazásában.
A lámpagyújtogató számos művészt megihletett, a Mészáros Attila szobrászművész által készített szobron túl Reményik Sándor allegorikus versének is központi figurája a lámpagyújtogató:
Ma is működő gázlámpák vannak ma is a Budai Várban, a Műegyetem előtt, a Margit-szigeten, a Lukács-fürdő előtt és a Gázművek Köztársaság téri múzeuma udvarán.
Lámpagyújtogatókat ma már nemigen foglalkoztatnak, de jó 150-170 éven keresztül ők voltak azok, akiknek nagyobb közbiztonságot, és a gyönyörű éjszakai városi fényeket köszönhetjük! Főhajtás előttük!
