Az első: a Hóra-lázadás
1780-as évek Erdély. Ebben a korban már enyhültek a korábbi jobbágyterhek, különösen miután Mária Terézia által 1767-ben kiadott urbárium ezt rögzítette is. Ugyanakkor a nemesek vonakodtak a gyakorlatba ültetni, így voltak területek, ahol nem volt igazán komoly változás. Ez lehet az oka annak, hogy a Hóra-lázadást egyes szerzők „1784-es erdélyi parasztfelkelés”-nek nevezik, de ez a történtek túlzott leegyszerűsítése lenne!
Borítóképen: Vasile Ursu Nicola, avagy Horea
A lázadás közvetlen kiváltó oka állítólag (!) II. József, a kalapos király 1784. január 31-i rendelete volt, melyben utasítást adott arra, hogy növeljék az erdélyi határőrök létszámát. Elterjedt tévhírként (!), hogy megindult az összeírás, melyre júniustól augusztusig nyolcvan falu népe jelentkezett. A gyülekezők javarészt román nemzetiségű jobbágyok voltak, akik a katonaélettől elsősorban a nyomorból való kitörést várták.
Igen ám, de innen indítjuk a történetet, akkor azzal kiragadjuk történelmi környezetéből, ami nyilvánvalóan helytelen következtetésekhez vezet…
Minimum egy pár évet vissza kell mennünk az időben, egészen az Oszmán Birodalom hanyatlásáig, mely olyannyira nyilvánvaló volt már ezekben az időkben, hogy a Habsburg és az Orosz Birodalom 1782-ben megállapodott felosztásán!
Orosz javaslatra megállapodtak abban, hogy létre kell jönnie egy országnak, amely a római időkben – szólt az érvelés! – a Dacia nevet viselte, és Havasalföldet, Moldvát és Besszarábiát foglalja magában.
Talán ekkor még nem sejtette senki, hogy ez mihez vezet majd, amikor viszont kibővült a terv, már igen komolyan foglalkozni kellett volna a témával!
Ugyanis a bővítés annyit tett, hogy az egyesített Havasalföldhöz, Moldvához és Besszarábiához csatlakozott volna Erdély is…
Az erdélyi román papok kapcsolatban álltak a havasalföldi és moldvai fejedelmi udvarokkal, így a román állam terve szélsebesen terjedt az erdélyi román papság körében is, akik igyekeztek megosztani azt népükkel is, bőszen hirdetve a dákoromán elméletet!
Minden adott volt tehát: az oroszoknak nem jött volna rosszul, ha a Habsburg birodalom gyengül, Bécs pedig az erdélyi nemesekben – akik igen döntő többségében magyarok voltak! – egyfajta ellenséget látott, akik nem hajlandók a feltétel nélküli engedelmességre. Máris megvolt a veszélyes robbanóelegy!
Most vissza az állítólagos összeíráshoz! A helyi közigazgatás vezetői úgy vélték, hogy a kormányszervek megkerülték őket, ezért ahol csak tudták, hátráltatták az összeírás folyamatát. A gyülekezők meg azt érzékelték, hogy „a nemesség” megakadályozza őket abban, hogy a könnyebb életet választhassák. Miért került idézőjelbe a nemesség? Mert – a bevezetőben említett fals állítással szemben! – nem a nemesek, hanem a közigazgatási vezetők (akik persze nagyrészt nemesek voltak) akadályozták a folyamatot.
Ez azért lényeges, mert a közigazgatási vezetők nem a parasztok elnyomásának szándékával léptek fel ily módon, hanem azért, hogy az állam ne nyúljon át a fejük felett, tehát azért, hogy tisztségükből eredő jogaik és kötelességeik ne sérüljenek!
Az egyre elégedetlenebb gyulafehérvári gyülekezők között Vasile Ursu Nicola, ismertebb nevén Horea (magyarosan: Hóra) azt híresztelte, hogy a császár őt jelölte ki a románok vezetőjévé!
1784. őszén Kuretyen és Mesztákonon fellázadnak a mócok a magyar nemesség ellen. A forrongások hamar elterjedtek Erdély-szerte, a románok élére pedig Horea, Cloșca és Crișan álltak – a pópák folyamatosan a dákoromán eredetet hangsúlyozták és a népet a küzdésre biztatták!
Ha van is némi etnikai színezete a történetnek, ezen a ponton még mondhatnánk, hogy ez csakis azért került ilyen megvilágításba, mert az erdélyi nemesek és a helyi közigazgatás vezetői is magyarok voltak, míg a románság nem tartozott a három kiváltságos rendi nemzethez, mint „megtűrt” nemzet éltek Erdélyben, többségük vallása, a román ortodox sem tartozott a bevett felekezetek közé. Nem mellékesen; ettől még korlátozás nélkül gyakorlolhatták vallásukat!
Igen ám, de éppen Horea és a Horea által vezetett román jobbágyok tettei cáfoltak rá arra, hogy ez egyfajta éhséglázadás, vagy valamilyen szabadságharc lett volna, ugyanis – miután néhány nap alatt feldúlták Abrudbányát és Verespatakot…:
Kihirdették, mint „Isten és császár parancsát”, hogy „aki disunita religióra (ortodox hitre – a szerk.) nem áll és oláh köntösben nem jár, vagy nyársba húzzák vagy fejét veszik.”
Teljesen világos;
A lázadók a magyarok ellen (nem kizárólag a nemesek!), és a nem ortodoxok ellen léptek fel – válogatás nélkül! Ez egyértelműen etnikai, vallási motivációt mutat, különösen, ha hozzátesszük, hogy hirdetni kezdik, hogy Horea „fejedelem”, illetve „Dacia királya”!
Mi lett az eredmény? A fosztogatások során 4.000 erdélyi lakost öltek meg, 133 települést felgyújtottak!
És honnan kapott támogatást Horea, na meg a feltüzelt román parasztok? Nos, az Erdélyi-szigethegység és a Zarándi-hegység a Magyar Királyság kevésbé civilizált területei közé tartozott, a Mária Terézia nevével fémjelzett modernizáció kevésbé érintette, sok tekintetben még mindig hasonlított a török hódoltság alatti időkhöz. Ezen idők maradványa volt az a rablóvilág, amely a térséget uralta, a kietlen, hegyes vidéken garázdálkodó román és szerb zsiványokat a hatóságoknak sem sikerült megfékezniük.
Korabeli beszámolók alapján a helyzet már 1784 nyarára olyan súlyossá vált, hogy senki sem mert Erdélybe utazni!
Mikor a császár tudomást szerzett a valós helyzetről, utasította a hadsereget, hogy állítsák helyre a közrendet. 18 századot vezényeltek a fosztogatók megfékezéséhez, a felbőszült tömeg szétszéledt, de sokan közülük követték vezetőiket a havasokba. Horeát és egyik társát, Cloșcát románok fogták el hegyi rejtekhelyükön, és adták át Kray Pál alezredesnek…
A felkelés vezetőit, többek között az egyszerű bocskoros Horeát és Cloșcát 1785. február 28-án Gyulafehérváron kerékbe törték, Crișan még a börtönben öngyilkos lett, a szétszéledő tömegen nem torolták meg a történteket.
Ez volt tehát a sorban az első… Majd Horea szelleme visszaköszönt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatti erdélyi román felkelés alkalmával is, amikor a román népfelkelők nyíltan szembekerültek a szabadságharcukat vívó magyarokkal.
