Az újrafeldolgozástól a környezetszennyezésig: a Metallochemia története
A szemétből visszanyert anyagokkal foglalkozó vállalkozás 1908-ban indult el, és – ahogy aztán teljesen más okból, és jóval később az akkumulátor-feldolgozásban – monopol helyzetben volt, miután a Lossinszky Imre alapította Magyar Ónművek volt az ország első színesfémkohászati üzeme – eléggé meglepő helyen!
Borítóképen: A metallochemia gyártelepe 1977-ben
Honnan indult a vállalkozás? Nos, az újlipótvárosi, ma Palatinus házakként ismert egyik épület alagsorából. Igen, itt egy 60 m²-es alagsori helyiséget bérelt, ott kezdte meg a munkát Lossinszky gépészmérnök 20 munkással és egy kisteljesítményű lángkemencével.
Az új üzem feladatául az ónolvasztást és ónötvözetek előállítását tűzte ki, mivel ezen termékek gyártása ígérkezett a leggazdaságosabbnak ebben az iparágban.
Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a jól jövedelmező üzlet hamar kinövi a kis alagsori helyiséget, így a tulajdonos egy nagytétényi külterületre költöztette, közvetlenül a Budapest–Pusztaszabolcs-vasútvonal Nagytétény-Diósd állomása mellé.
Az eredetileg egy hektárnál kisebb területű üzemben már hatvan fő körüli munkáslétszámmal kezdődött meg az ipari léptékű fémfeldolgozás. Miért éppen ide telepítette a vállalkozást tulajdonosa? Nos, ennek pusztán gyakorlati okai voltak.
Mindenekelőtt a vasútvonal közelsége volt fontos, hiszen a fejlődés olyan szédületes volt, hogy számítani lehetett rá, a szeméttelepi guberálóktól begyűjtött anyag már nem lesz elég a gyártott termékek felvevőpiaci keresletének kielégítéséhez. A gyártelep közvetlenül a Budapest—Pusztaszabolcs—Paksi vasútvonal mentén, a Nagytétény—Diósd MÁV állomás közvetlen tőszomszédságában, a Budapest—Székesfehérvár—Nagykanizsa—Fiumei vasútvonaltól akkor cca 1 V2 km. távolságra és a Dunától cca 2 km. távolságnyira feküdt. Az üzem településének idejében a legközelebbi lakótelep — Nagytétény község belterületén — a gyárteleptől kb. 12—2 km-re feküdt – akkoriban.
A szélesebben vett terület történetéből egy másik fejezet:
A valamikori gyártelep maradványait még fel lehet fedezni a MÁV-állomás környékén, hiszen egy elég komoly transzformátorállomás épülete megmaradt a puszta mezőn, és van a környéken is egy “meddőhányó”, de ami igazán érdekes számunkra, hogy a helyi sportpálya mellett (van annak területén? – áll egy régi és szép, ámde kicsike gyárépület, a sportpályán üzemelő (vagy valamikor üzemelő…) „búfelejtő” neve pedig Kohász söröző!
1910. december 19-én a terület a gyártulajdonos nevére került, és megkezdék a nagyipari létesítmények építését. Gondoljunk csak bele; alig több, mint két éve működött a vállalkozás, és máris megvoltak az anyagi lehetőségek az ilyen nagyarányú bővülésre is!
Hát még, amikor a háború kitort, és a hátországba visszaküldött roncsok, fegyverek és berendezések jelentették az olcsó nyersanyagforrást, a csúcsra járatott fegyvergyárak pedig a felvevőpiacot!
1918-ra a Ónműveknél már 300-nál is többen dolgoztak. Az első világháború utáni idők ezt a vállalatot is igencsak megtépázták, így – hitelek leírásáért cserébe – felvásárolta a Magyar-Angol Bank, ami átszervezést és profilváltást hajtott végre;
A vállalat neve Magyar Ónművek, Fémkohó és Vegyipari Rt. lett, és már a hulladékból nyert fémekből rézgálicot, korrózióvédő festéket, porfestéket gyártottak.
Az 1929-es nagy gazdasági világválságot a cég viszonylag könnyedén, munkásai egy részének elbocsájtásával túlélte. A vállalat 1935-ben felvette a Metallochemia nevet. A második világháború végén a kevésbé károsodott üzemek közé tartozott, berendezéseit nem szállították el, a nagytétényi telepet csak kisebb légitámadások érték.
A Magyar Népköztársaság 1950. január 1-én a gyárat állami tulajdonba vette.
Az újabb beruházások kivitelezése érdekében az üzem nagytétényi telkének méretét a duplájára növelték. A következő néhány év a feszített tempójú fejlesztések jegyében telt el. A vállalat 1952-től újabb festéktípusok gyártásába kezdett, 1953-ban ólomfinomító, 1955-ben pedig új rézkonverter üzemegységek kezdték meg működésüket.
1956-ban a vállalat képessé vált az ólomércekben és a rézércekben előforduló értékes fémek (arany, ezüst) kinyerésére, amelyet a vállalat az Állami Pénzverde számára értékesített. Az 1950-es évek második felében a nagytétényi telep dolgozóinak létszáma már meghaladta a 600-at.
1964-ben a Metallochemia a Csepeli Vas- és Fémművek Tröszt része lett.
Ebben az időben kezdődött meg a bőrcserzéshez használatos vegyszerek gyártása. 1980-tól pedig akkumulátor-feldolgozás terén monopolhelyzetben volt a belföldi piacon. A Metallochemia 1983 januárjában lett a Metalloglobus Vállalat üzeme.
A vállalat alapítása utáni ötven évben semmilyen környezetvédelmi beruházást nem hajtottak végre, aminek meg is lett a következménye; az első ólomszennyezésre utaló jeleket 1966-ban tárták fel, amikor egy méretes felhőszakadás után a gyár szennyvízrendszere nem bírta a terhelést, kiöntött és súlyos károkat okozott egy közelben működő kertészetnek.
Ekkor azonban még mindig nem foglalkoztak különösebben az üggyel, padig a ’70-es évek közepére már köztudott volt, hogy a Metallochemia a nehézfémszennyezés forrása. Az első intézkedés az volt, hogy ’77-ben leállították az ólomkohászatot. Ezzel ugyan az addigi szennyezést nem számolták fel, de legalább újabb szennyezést nem okoztak.
Ellenben az akkumulátor-feldolgozás továbbra is működött a gyárban – az akkori országvezetés a Metallochem-et jelölte ki egyedüliként a használt akkumulátorok bontására -, így a helyzet egyre rosszabb lett, és a Közegészségügyi Intézet tanulmánya 1989-ben a környéken előforduló nagyszámú daganatos betegségre hívta fel a figyelmet, miután egy előző vizsgálat még 1986-ban egyenesen a lakosság kitelepítését szorgalmazta.
A budapesti KÖJÁL 1990. május 25-én ellenőrzést tartott a telephelyen, és az ottani állapotok láttán a Metallochemia azonnali bezárását rendelte el.
Hosszas huzavona kezdődött a telep felszámolása körül, mígnem az állam vette kezébe a dolgot 2004 körül, mikoris az üzemépületek bontásából és a salaktengerből származó anyagból építették fel a vasúti felüljáróra vezető töltést.
A fennmaradó anyagot az autópálya mellett, az egykori telek déli felén összehordták, ahol egy szintén szigetelt földszarkofágba temették.
Nagyjából ennyi maradt a valamikori kiváló vállalatból, ami előbb a hulladék feldolgozásával kezdte működését, amivel különben egyfajta környezetvédelmi munkát is végzett (mellékesen!), hogy aztán ő maga legyen a legnagyobb környezetromboló…
